Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-01-24 / 4. szám

»l eseitől és Íróidnál"

1971 februárjában látogatta meg Balázs Jánost salgótarjáni lakásában F. Mihály Ida művészettörténész. A szűk kunyhóban, a mennyezetig felhalmozva, száznál több festményt talált. „A látott képek sem a parasztfestólc, sem az úgynevezett »vasárnapi« festőik műveihez nem hasonlítottak.

Az eredetiség, az egyéni látásmód mellett a szemlélőt megfogta a képek különös, bizarr világa” - írja F. Mihály Ida, az Ecsettel és Iránnal című Balázs-könyv utószavában.

Salgótarjánban, a Magyar Nemzeti Galéria támogatásával még ez év nyarán kiállítást rendeznek neki. A kiállítás szenzációt jelent.

Festményeit nem sokkal később Budapesten és több vidéki városban is bemutatják, majd Svájc, a Német Demokratikus Köztársaság, Jugoszlávia, Csehszlovákia, Dánia, Norvégia, Kuba és Belgium következik. Hazai és külföldi műgyűjtők, a Magyar Nemzeti Galéria, valamint Winterthur város Művészeti Múzeuma vásárolt festményeiből, s több újság közölte alkotásainak reprodukcióját.

Én ekkor katona voltain. 1972 júniusában, amikor leszereltem, Balázs Jánost, mint ünnepelt festőművészt üdvözölhettem. De ez a Balázs János már nem volt a régi. Ezt azonnal észrevettem. Itallal kínált. Megrökönyödtem. Két éve még nem ismertem embert, aki jobban gyűlölte volna nála az alkoholt. „Külföldiek hozták’’ - mondta kurtán. Nem mentegetődzött. Más volt, mint régen. Magabiztosabb. És sokkal zsörtölődőbb. Mint később megtudtam, régi barátaim egyre ritkábban látogatják. Annál gyakrabban mások. Előkelő idegenekkel „cimborái”. Gréti, régi gyámolítója magukhoz hívott a látogatás után. - Féltem az öreget - mondta. - Segíthetnél. Olyan, akár egy rossz gyerek. És sorolni kezdte az utóbbi idők viharos eseményeit. Elbeszéléséből kiderült mindaz, amit később magam is keserűen tapasztalhattam. Balázs János nem volt többé az a puritán, bölcsességgel áldott, igénytelen, agg kamasz, akit jó néhány évvel ezelőtt megismertem. Nagykorú lett, s a nagykorúságával örökölte mindazt az emberi gyarlóságot, amely ellen egész életében küzdött. A sors keserű iróniája ez.

„A történés egyenes menetének mondásait rongáló oldalazásokat az illetékes kezek kiszorítják, alig marad belőle valami!”- Nem sejthette, hogy bölcs mondása valaha önmagával kapcsolatban lesz legérvényesebb. Megismerte az életet. A mait. A miénket. A könyörtelent. Megkóstolta és ízlett neki. Nem véletlen, hogy éppen ebben az időben jelennek meg festményein a kincs rejtekhelyét eláruló kék virágok és kék kígyó, ami egyébként a gonoszságot, sőt a betegséget is jelenti. Magányát már gyakran terhesnek érzi: „Az ember sorsa néhány órányi lét a nagy mindenséghez képest.”

Találkozásaink egyre ritkábbak lettek. Beszélgetéseink mind rövidebbek. Nem volt többé ideje rám. Sem a barátaimra. Gréti elbeszéléséből tudom, hogy kora hajnaltól késő éjszakáig hihetetlen energiával dolgozott. Megszállott lett, a nyomorult lét kéken sugárzó fárosza. De a kék láng bűvöletében ott nyüzsögtek a sors kufár rovarjai is.

1973-ban saját költségén kinyomtatta Füstölgések című verseskötetét. Régi, igazi nagy álma végre valóra vált. S mindezt a festményeinek köszönheti. Ezért az örömbe egy kis üröm is vegyül: „Szellemem sötétségbe borul, lelkemben vészesen háborognak az ellentétek, agyamban őrjöngve cikáznak a gondolatok és közülük kivillan egy ingatag elhatározás: én már aligha veszek ecsetet a kezembe, hogy vázolja tovább összekuszált szerkezetét az életnek, amelyben sok a gyűlölet, kevés a szeretet, s több a megvetés, mint az egymáshoz való közeledés.”

Ragaszkodott megszokott viskójához, és nem akarta elfogadni a részére felajánlott lakást. Cigányságát sose hangsúlyozta túlságosan, mégsem akart elkülönülni. 1975-ben azonban erre is könyörtelenül sor került. A régi Pécskő utcai cigánydomb szanálása vészes fordulópont lett életében. Az otthonváltásnak ugyanis az életmódváltozás mindig törvényszerű következménye. S ez hetvenéves korban már aligha áthidalható.

A meghitt otthon szúrágott, málló bútorait nem vihette magával az „új” lakásba. Régi viskójától párszáz méterre egy régi, öreg parasztházba költözött. A ház ablakai a cigánytelepre néztek. Itt rendezkedett be új életéhez, melyben - mint mondta - „kedve legcsekélyebb” se volt. Mégis írógépet és pianinót vásárolt magának. S ezentúl csak művészvászonra festett. A „nagyon kevéssel beérem” régi mondása, a ragadozó csupa üvegbeton modem város silány martaléka lett. Művészösztöne, mely hosszú évtizedeken keresztül titkon száműzve szunnyadt tudata alatt, az első adandó alkalommal maga alá gyűrte a prűd melankóliát. Harcképtelenül állt az ártó hajlamok előtt, mik sértett önérzetének hiú reptiljei voltak.

Festményein megjelennek a bőség és a humor variációi. Figurái ruháját hímzésekkel és stilizált állatfejekkel díszíti. A kompozíció középpontjának gyakori motívuma a gazdagon színezett pajzs. A híres emberek mellé szimbólumként a földgömb egy részét is odafesti. Ez ön-HARANC 19