Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-01-24 / 4. szám

arcképéről sem hiányzik. Értékelni kezdi önmagát. Festményeit - ismerve értéküket - már nem osztogatja ajándékként. Nem alkuszik, nem kínál, nem kér, nem ajánl. Minden festménynek „tisztes” ára van, ezzel tisztában vannak a vevők. Meglopják mégis. És becsapják. Hiába könyörögtem, hogy ne higgyen el mindenkinek mindent, s ne bízzon föltétel nélkül mindenkiben, ő a magáét fújta, s a végén mindig összevesztünk. Bizalmatlansága irántam és barátaim iránt, mi tagadás, mélységes csalódást okozott nekem. De csalódást keltett más tisztelőiben is. Mindazonáltal büszke voltam rá. És büszkék voltak a barátaim is. Sőt mind több és több fiatal büszkélkedett vele. Az ország minden részéből látogatták, ajándékokkal kedveskedtek neki. Eljött hozzá Bari Károly cigányköltő is (akinek dedikált könyvét Balázs János nem fogadta el). Később, a betegsége hónapjaiban, Lakatos Menyhért író rokkantkocsit készíttetett számára. A fiatal cigány értelmiség tehát elfogadta, értékelte és mélységesen tisztelte művészetét. Ő azonban továbbra sem akart csak cigányfestő lenni. így érvelt: „O ti

szegény emberek, akiknek a lázas törtetés, a nagyravágyás, meg a hitvány pénzszerzés adja a kenyeret - azt hiszitek, ami hamis a világban, mcgfogamzik bennem.”

S festményein megjelentek a „kékszájú viperák”.

„A cigány cigány volt mindig, és az is marad, míg világ a világ” - ismételgette gyakran. Nem értette, hogy a cigányság mért akar másként élni, mint harminc évvel ezelőtt. S nem hitte el, hogy másként élhet. Törekvéseiket nagyzási mániának nevezte. Hitetlenkedve csóválta a fejét: „Hidd meg nekem, a cigányt még egy társadalom sem vette emberszámba. Attól, hogy munkát meg lakást adnak neki, hidd el. még nem lesz ember a cigány.”

Hiába mondtam, hogy új időket élünk, s gyors társadalmi átalakuláson megyünk keresztül. Nem értette. És nem is akarta érteni. Mint gyermek a dudlijához, ragaszkodott koncepcióihoz. Őt Shakespeare, Nietzsche, Paganini, Leonardo és Goethe érdekelte.

Alkotó szenvedélye napról napra nő: „... égek, gyűjtöm a szépet... megfosztom a világot a csodás és sugárzó látomástól... még a szomorúságot is addig formálom, vágom, kapálom, míg tüzet nem ereszt”.

1976 nyarán mutatkoznak rajta a betegség első tünetei. Szorongás, az ismeretlentől való félelem fejeződik ki képein. Gréti egyre jobban aggódik érte. Az öreg azonban orvosról hallani sem akar. .Akkor is lehet festeni, mikor az ész tombolva ellenáll, de az ecset már formát keres, a lét mögül előráncigálja a valót.”

Nagy feszültségben továbbra is alkot, és mikor hirtelen megbénítja a betegség, nem akarja elhinni, hogy többé nem ura önmagának. Keserűen bár, de mégis belátja: „Aki érezni és látni tudja, annak részére csodálatos ez a rejtélyes, színes küzdelem: egyik oldalon szemben áll egymással a szellemiség nagysága a fizikai óriással, amott az erkölcs megtépázott istene a minden üdvösségre vészt jelentő ördöggel. Győzelem se itt, se ott nem keletkezik: nem ám! Mert győzelem nem volt, most sincs, nem is lesz soha! De hogy a művészet remekei ebből keletkeznek, születnek, az megdönt-20 HARANG