Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-24 / 4. szám
Egyház a mai Magyarországon Illúzió és valóság Az esztendő fordulóján visszatekintünk? Csakugyan látványos változások történtek az elmúlt húsz hónap során. Tanulságos végigpillantani az események krónikáján, és megvonni az események mérlegét. De előre is kell néznünk a jövőbe, hogy józanul felmérjük feladatainkat, amelyeket krisztusi küldetésünk jelöl ki változó világunkban az idők jele által. Az elmúlt években megnövekedett hazánkban az érdeklődés a vallás iránt. Ebbe azonban nem kevés illúzió is vegyül. Egyesek szerint azért romlottak meg így a közerkölcsök, mert az egyház nem nevelhette keresztény értékekre a nemzetet. Csak vissza kell állítani a szerzetesrendeket, s egycsapásra megoldódik a szociális kérdés, egészségügyünk és köznevelésünk minden gondja: lesz, aki gondoskodik az öregekről és a hajléktalanokról, törődik a szenvedélyetegekkel, az öngyilkosokkal, a társadalom peremére szorultakkal. Lesznek újra kitűnő iskoláink, amelyekben nemcsak magas színvonalú intellektuális oktatást kapnak a fiatalok, hanem egész életüket átformáló, becsületes, dolgos, a köznek hasznos állampolgárokat alakító nevelést is. Két tényezőről azonban megfeledkeznek az optimisták. Az egyik: az ország nemcsak gazdasági értelemben törekszik a szabadpiac megteremtésére, hanem szabad utat nyitott minden eszmének is: elv és elvtelenség, érték és értéktelenség egymás mellett reklámozhatja magát a sajtóban és a szórakoztatóiparban, a közéletben és a kereskedelemben. Rohamosan gyarapodnak a szekták, mindegyik a maga egyedül üdvözítőnek kikiáltott üzenetével. A sajtó teret adott a legszélesebb értelemben vett nyilvánosságnak: de léptennyomon meg kellett tapasztalnunk, hogy ez tapasztalnunk, hogy ez önmagában még nem biztosítja az igazi emberi szabadságot, az emberi jogok védelmét, az igazságosságot és a testvériséget. Éppúgy felszabadíthatja az alantas indulatokat, teret adhat az emberi versengésnek, a bosszúnak, a kegyetlenségnek, az igazságtalanságnak is. Az egyház ma már nem egy ateista ideológia korlátozó rendelkezéseibe bonyolódik bele, amikor az evangéliumot kívánja hirdetni, hanem a szekularizációba, a szilárd elvek nélküli versengésbe, a rendezetlen, az ember szabadságát és jogait fenyegető, értékhierarchiát nem ismerő szellemi közállapotok átláthatatlan zűrzavarába. Őszintén ki kell mondanunk másik gondunkat is. A nemzet nagy része az elmúlt évtizedekben csak távolról ismerte az egyházat. Ez ma hiteles tényezőnek számít a nemzet szemében, de vajon nem csupán azért-e, mert - kényszerűen — nem vehetett részt a társadalom életében, valójában nem ismerik tehát. Fájdalmas a kérdés: vajon a „létező kereszténység”, a társadalomban ténylegesen megjelenő egyház nem cáfol-e majd rá erre a reménységre? (Ahogyan az úgynevezett „létező szocializmus” ábrándította ki az emberek többségét a marxista-leninista ideológiából!) Képesek leszünk-e valóban hitelesen hirdetni az evangéliumot a szabad, pluralisztikus demokráciában, emberibb — mert krisztusi - útra nevelni a fiatalokat az önzés és erőszak, az individualista boldogságkeresés, az alantas ösztönöket felkorbácsoló ösztönök világában - vagy a másik oldalon: a katasztrofális mértékben növekvő emberi nyomor közepette? Az egyháznak Magyarországon nincs vesztegetni való ideje. Negyven év alatt a pusztulás szélére jutott, nem csupán külső intézményeiben, de belső erejében is megfogyatkozott. Nemcsak szükséges központi struktúrák hiányoznak a hatékony működéshez, de az evangélium hirdetéséhez és életre váltásához szükséges közgondolkodás is. Eddig csak a túlélésre összpontosította erejét, beérhette helyi, egyéni kezdeményezésekkel, a nyájhoz tartozó hívek lelki gondozásával. Korunk új feladatok elé állítja, és újfajta szemléletet kíván tőle: 1. A keresztényekben föl kell ébrednie a társadalmi felelősségtudatnak. A keresztény szakembereknek az élet legkülönbözőbb területein kell érvényre juttatniuk a keresztény HARANG 7
