Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-12-01 / 25. szám

NÉPEK ÉS VALLÁSOK

funkciót is betölti - az ő tiszteletére végzi el azokat a szertartásokat, melyek jólétet, kedvező időjárást, jó termést kérnek, és neki számol be rendszeresen országa állapotáról.

A sintó isteneknek nincs földi, emberi alakja, „létüket” különböző tárgyak - többnyire tükör, kard, esetleg kerek kő, vagy egy tábla az isten nevével - szimbolizálják, melyek mint az „isten testei” (sintai), szentélyekben vannak elhelyezve. Ezek nem is a tulajdonképpeni istent, hanem annak a lelkét,

Szertartási táncot adnak elő a jaszakai szentély udvarán. A 9. századból való tánc eredetileg egy pestisjárvány elhárítására szolgált.

lényegét (mitama) jelképezik, tehát sem magával a tárggyal, sem az istennel nem azonosíthatók közvetlenül. Úgy tartják: a szertartás idejére ezekbe a tárgyakba költözik az Isten.

A sintó vallás szokásai közül a legjelentősebb követelmény a tisztaság - természetesen nem elsősorban szó szerinti értelemben, bár a külső tisztaság és a lélek tisztasága között összefüggést láttak. (Emiatt fordítottak a japánok mindig különös figyelmet testük, ruhájuk, lakóhelyük tisztántartására.) Az átvitt értelmű tisztaságkövetelmény arra a felfogásra vezethető vissza, hogy minden ember eredendően tiszta, vagyis jó, de ha közte és a

természet (vagyis a kamik) között zavar támad, akkor elkövethet valami rosszat is. (Olyan ez, mint a betegség, amit időnként elkap az ember, aztán kigyógyul - megtisztul - belőle.) Zavar akkor támadhat, ha az ember tisztátalan dologgal érintkezik, vagyis beszennyeződik. Beszennyeződni lehet például a szeretkezéstől - főleg, ha kitüntetett helyen (pl. szentély területén) vagy kitüntetett időben (ünnep előtti napon) történik -, továbbá beteggel, sebesülttel, nyomorékkal, de legfőképpen halottal való érintkezéskor. (Még a temetésen való részvétel, vagy egy halálos ítélet kimondása is a tisztaság elvesztését jelenti.)

A beszennyeződéstől rituális tisztálkodással lehet megszabadulni, aminek bonyolult és egyszerűbb formái is vannak. Az utóbbiakra főképp az istenekkel való érintkezés előtt kerül sor akár a lakásban, akár a szentélyekben. Ilyenkor a hívők megmossák a kezüket és kiöblítik a szájukat, hogy „tiszta” szavakkal szóljanak az istenhez.

Hívők, szentélyek, ünnepek

A sintó nem ró különösebb kötelmeket a hívőkre. Nincsenek imái, napi előírásai.

Ennek ellenére az istenekkel való kapcsolat akár mindennapos is lehet. Ezt szolgálják a házioltárok - a hálószoba egyik falára függesztett kis polc kegytárgyakkal-, a helyi szentélyek, melyeket jeles alkalmakkor is fölkeresnek: beszámolnak életük kiemelkedő eseményeiről - születésről, halálról, termésről, betegségről kéréssel fordulnak az istenekhez, gyakorta áldozat vagy ajándék kíséretében.

Szinte minden japán életében legalább egyszer elzarándokol a legjelentősebb szentélyek egyikébe, mégha ez jelentős anyagi áldozattal is jár. Itt sem mondanak imát legfeljebb fohászt: a szentély bejáratánál lévő gongot vagy csengőt megszólaltatják,

esetleg tapsolnak néhányat, ezzel hívják fel magukra az istenek figyelmét, utána néhányszor meghajolnak. Ilyenkor többnyire ajándékot is visznek magukkal a hívők, általában rizsből készült ételt és italt, esetleg selymet.

A jelentős szentélyek közül leggyakrabban az Isiében és az Izumóban lévőket keresik föl ősidők óta a zarándokok. (Az utóbbi a legrégibb, az előbbi pedig az első számú szentély, amelyet a legfőbb isten, Amateraszu Ómikami tiszteletére emeltek. Míg a

Kis szentély Okajama város mellett. Az előtérben látható külső kerítés jelezte és védte a szentély területét.

sintó államvallás volt, a császár itt végezte el a szertartásokat, és itt őrzik az uralkodói szimbólumok közül a tükröt.) Hasonlóan az istenekhez, a szentélyeket is rangsorolták. A jelentősebbek állami támogatásban részesülnek, egyébként a hívek adományaiból tartják fenn magukat. Márpedig a támogatásra igencsak rászorulnak, ha belegondolunk, hogy a két világháború között is közel 200000 szentélyt tartottak számon, és ezekből 16000- nél is több számított jelentősnek.

A szentélyek ősi hagyományok szerint, hasonló módon épültek - általában olyan helyeken, amelyeket már a legrégibb időkben is szentként tiszteltek - és kerítéssel jelezték egyben védték azokat. Maguk a szentélyek két részből állnak: a belső kerítéssel elkerített főszentélyból, ahol az isten szimbóluma van elhelyezve és ahova természetesen csak a templomi emberek léphetnek be; és a külső részből, ahol több épület is állhat; így a kincstárak, a papok és templomi hivatalnokok házai és az imacsarnok, ahol a hí-HARANG 47