Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-12-01 / 25. szám

Talán hogy a dögvésznek egyszer Dicsőbb legyen tora:

Sóvár szemmel néz ég felé,

Mert hajh a föld! az nem övé,

Neki a föld még sírnak is kemény: Nincsen remény!

V.

Mi dús a föld, s emberkezek még Dúsabbá teszik azt,

És mégis szerte dúl az ínség S rút szolgaság nyomaszt, így kell-e lenni? vagy ha nem,

Mért oly idős e gyötrelem?

Mi a kevés? erő vagy az erény? Nincsen remény!

VI.

Istentelen frigy van közötted,

Ész és rossz akarat!

A butaság dühét növeszted,

Hogy lázítson hadat.

S állat vagy ördög, düh vagy ész, Bár melyik győz, az ember vész:

Ez őrült sár, ez istenarczu lény! Nincsen remény!

VII.

Az ember fáj a földnek; oly sok Harcz- s békeév után A testvérgyűlölési átok Virágzik homlokán;

S midőn azt hinnők, hogy tanúi, Nagyobb bűnt forral álnokúl.

Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! nincsen remény!

Fogytán van a napod...

(Töredék)

Fogytán van a napod.

Fogytán van szerencséd,

Ha volna is, minek?

Nincs a hová tennéd.

Véred megsürűdött,

Agyvelőd kiapadt,

Fáradt vállaidról Vén gúnyád leszakadt,

Fogytán van a borod,

Mire virradsz te még,

Szegény magyar költő,

Van-e még reménység?

Lesz-e még hajnalod?

Férfi napjaidban Hányszor álmodoztál,

Büszke reményekkel Kényedre játszottál!...

Előszó

(Töredék)

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. zöld ág virított a föld ormain.

Munkában élt az ember mint a hangya: Küzdött a kéz, a szellem működött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt,

S a béke izadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat,

Az emberüdvöt, mellyért fáradott. Ünnepre fordúlt a természet, a mi Szép és jeles volt benne, megjelent.

Öröm- s reménytől reszketett a lég, Megszülni vágyva a szent szózatot,

Mely által a világot mint egy új, egy Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje; Hallottuk a szót. Mélység és magasság Viszahangozák azt. S a nagy egyetem Megszűnt forogni egy pillanatig.

Mély csend lön, mint szokott a vész előtt. A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel labdázott az égre. Emberszívekben dúltak lábai. Lélekzetétől meghervadt az élet,

A szellemek világa kialudt,

S az elsötétült égnek arczain Vad fénynyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját.

És folyton folyvást ordított a vész,

Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.

A merre járt, irtóztató nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sóhajtanak fel csonthalmok közül,

És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt városokra fekteti.

Most tél van és csend és hó és halál,

A föld megőszült;

Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az Isten,

Ki megteremtvén a világot, embert,

A félig istent, félig állatot,

Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat vészén. Virágok bársonyába öltözik.

Üveg szemén a fagy fölengedend,

S illattal elkendőzött arczain Jó kedvet és ifjúságot hazud:

Kérdjétek akkor azt a vén kaczért,

Hová tévé boldogtalan fiait?

Késő

vágy

Túl ifjúságomon,

Túl égő vágyimon, Melyeknek mostohán Keserv nyílt nyomdokán; Túl a reményeken, Melyekre hidegen Éjszínű szemfödőt Csalódás ujja szőtt;

Túl a szív életén Nyugottan éldelém Mit sors s az ész adott,

Az őszi szép napot.

De hogy megláttalak, Szép napvilágomat, Kívántam újólag

Már eltűnt koromat; Kívántam mind, a mit Ábrándos álma hitt:

Az édes bánatot,

Mely annyi kéjt adott, A kínba fúlt gyönyört. Mely annyiszor gyötört. Hiába, hasztalan! Ifjúság és remény örökre veszve van Az évek tengerén: Remélni oly nehéz A kornak alkonyán,

S szeretni tilt az ész letűnt remény után.

HARANG 39