Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-12-01 / 25. szám

A merengőhöz

(Laurának)

Hová merült el szép szemed világa?

Mi az, mit kétes távolban keres?

Talán a múlt idők setét virága,

Min a csalódás könnye rengedez?

Tán a jövőnek holdas fátyolában Ijesztő képek réme jár feléd,

S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,

Mert egyszer azt csalúton kereséd?

Nézd a világot: annyi milliója,

S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, mely kancsalúl, festett egekbe néz.

Mi az, mi embert boldoggá tehetne?

Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne,

S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;

A látni vágyó napba nem tekint;

Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kint.

Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,

Ki életszomját el nem égeté,

Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak ollyan lelheté.

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:

Egész világ nem a mi birtokunk;

Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán;

Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felréműl a szívmagány.

Ha van mihez bízhatnod a jelenben,

Ha van mit érezz, gondolj és szeress,

Maradj az élvvel kínáló közelben,

S tán szebb, de csalfább távolt ne keress.

A birhatót ne add el álompénzen,

Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:

Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, ha kart hízelgő ábrándokra nyitsz.

Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg mint elszállt madár,

Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,

Egész erdő viránya csalja bár.

Maradj közöttünk ifjú szemeiddel,

Barátod arczán hozd fel a derűt:

Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,

Ne adj helyette bánatot, könyűt.

A szomju

(Laurához)

Szomjas vagyok; de nem bort szomjazom, És szomjamat vízzel nem olthatom.

Nem oltaná el azt a Balaton,

Nem a mézes szőlőjű Badacson.

Én lángot szomjazom, lángot, tüzet, Szemed tüzében játszó lelkedet; Szomjúzom a hajnalt szép arczodon,

És a mosolynak mézét ajkidon. Szomjúzom édes és forró sóhajt,

Mit kebled titkos szenvedélye hajt;

És szomjúzom kebled hullámait, Szivednek minden dobbanásait;

Szomjas vagyok, leánykám, bájaidra: Hibád-, erényed- s minden titkaidra.

Jőj, lelkem várja édes ajkidat:

Ne hagyd elveszni szomjúság miatt.

A nefelejtshez

Nefelejts! te gyáva kékszemű virág,

Kit birkaképpel néz a kábaság,

Kit annyiszor megemlít szerelem,

És a barátság, két hős érzelem,

Kit sírra és kebelre egyaránt Tűzdelnek gyengéd búcsújel gyanánt,

Mi vagy te jámbor gyom, hogy tégedet Segédül hí a hű emlékezet?

A síron fázol, hervaszt a kebel,

Élet, halál rád egy romlást lehel,

S te hű emlék vagy mely nem változik? Míg a hűség tart - egy pillanatig.

Igen! szemed ha volna fekete,

Mint a korom, hogy írhatnál vele,

S a jókkal szembenéző álnokot Lefestenéd, hogy rútúl hazudott,

Az élet fényben úszó árjain Átrémiénél, mint feddő durva szín:

Ne felejtsd el szent nagy esküdet, király! Ne felejtsd a munkát és becsületet,

Hogy a jutalmat a szerint vehesd,

Ne felejts el lenni ember s hű barát,

Soha ne felejtsd el, honfi, a hazát!

Ha erre intenél, szelíd virág,

S hervadna, nem te, a ki bűnbe vág, Akkor volnál valódi nefelejts,

Most vagy, hogy gyarló lelkeket megejts.

Ábránd

Szerelmedért

Feldúlnám eszemet

És annak minden gondolatját,

S képzelmim édes tartományát; Eltépném lelkemet Szerelmedért.

Szerelmedért Fa lennék bérez fején, Felölteném zöld lombozatját,

Eltűrném villám s vész haragját, S meghalnék minden év telén Szerelmedért.

Szerelmedért

Lennék bércz-nyomta kő,

Ott égnék földalatti lánggal, Kihalhatatlan fájdalommal,

És némán szenvedő, Szerelmedért.

Szerelmedért Eltépett lelkemet Istentől újra visszakérném, Dicsőbb erénnyel ékesíteném, s örömmel nyújtanám neked Szerelmedért!

HARANG 40