Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-11-01 / 24. szám

NEPEK ES VALLÁSOK

erőtlenedése, megmerevedése miatt válhatott népszerűvé, s hivatalos rangra való emelkedése esetén ugyanezek a veszélyek leselkedtek rá. A hatalommal való kacérkodás idővel azt eredményezte, hogy kibontakoztak a buddhizmuson belül olyan irányzatok, melyek az eredeti tanítások eszméihez nyúltak viszsza. (E jelenség feltűnően hasonlatos a kereszténységen belül a reformációs mozgalmak fellépéséhez.) Ilyen irányzat volt az i. u. 6. században kialakuló Csan is.

Bodhidharma és a pátriárkák

A hagyomány a Csan keletkezését egy indiai vándorszerzeteshez, Bodhidharmához köti, aki 520 körül érkezett Kínába, hogy megalapítsa meditációs iskoláját. Fölöslegesnek ítélt minden külsőséget, szükségtelennek tartotta a szentekhez való fohászkodást, elvetette a szertartásokat, a korábbi hitrendszert. Olyan utat keresett, mely révén az ember spekulatív bölcselet helyett befelé fordulva, önmagában kereshette a szenvedésektől való megszabadulást, s érhette el a belső békét, a nirvánát. Hogy Bodhidharma honnan vette eszméit - egyáltalán élt-e - nem lehet tudni. Annyi bizonyos, hogy e tanításokhoz hasonló az indiai buddhizmusban nem lelhető fel. így mindenképpen Kínában kellett kialakulnia a Csan elméletének, az persze elképzelhető, hogy egy nagy hatású gondolkodó tevékenységére, tanításaira vezethető vissza, akit a hagyomány Bodhidharma néven őrzött meg.

Bodhidharma találkozott Liang Vu-ti császárral, ám nem nagyon tudtak szót érteni, ezért e mester hamarosan elhagyta az udvart és a híres Sao-lin kolostor felé vette útját, melynek közelében kilencéves meditációba kezdett. (E folyamatos meditáció, a pi-kuan - jelentése „falnézés” - a Csan egyik, bár nem kizárólagos jellemzője.) Ugyancsak nevéhez fűződik egy másik történet: amikor

meditáció közben egyszer elaludt, dühében kitépkedte szempilláit. A földre dobta azokat, s belőlük teacserjék lettek. Azóta isznak a meditációban elfáradt szerzetesek teát. (E történet valóságalapja az, hogy a szekta szerzetesei főleg Japánban sokat tettek a teaivás népszerűsítéséért.)

A mestert egy nap fölkereste egy Huj-ko nevű ember, és arra kérte, mutassa meg neki az igazságot, ám Bodhidharma rá sem hederített. Többszöri kísérlete után Hujko elhivatottsága bizonyítékául levágta egyik kezét, mire végre szóra méltatta őt a mester, s a következő párbeszéd zajlott le közöttük:- Mit akarsz tőlem?- Lelkem nem találja a békéjét, csendesítsd le, kérlek - felelte Huj-ko.- Hozd ide elém a lelkedet és én lecsendesítem azt - mondta Bodhidharma.- Csakhogy amint keresni kezdtem, sehogy se találom.- Úgy - mondta a mester - akkor már le is csendesítettem.

S az utolsó mondat elhangzásakor Huj-ko hirtelen ráébredt az igazságra, megvilágosodott, mint Buddha. (Ez a hirtelen megvilágosodás-élmény - kínaiul tun-vu, japánul szatori - a Csan tulajdonképpeni célja.) Ezzel a mester feladata be is teljesedett:

Bodhidharma (Japánban Daruma néven ismert) a Zen félig legendás alapítója. Japán tusfestmény a 18. századból

átadta Huj-kónak, utódjának, a második pátriárkának hivatala jelképeit a koldulócsészét és a szerzetesi köpenyt, s eltűnt - meghalt vagy tovább vándorolt. Az új pátriárka pedig idővel ugyanilyen párbeszéd segítségével választotta ki a maga utódját.

Bodhidharma példaként idézett története a Csan - egyben a legtöbb keleti vallás - másik jellemző vonására is utal. Ez a tudás átadásának legrégibb módja - ami az utód kiválasztásának eszköze is lehet -, a mester és tanítvány személyes, közvetlen kapcsolata. (Fellelhető ez a szintén keleti eredetű kereszténységben is: Jézus elsősorban az apostoloknak, tanítványainak adta tovább örökségét, s a tan átadásának csak később alakultak ki intézményes, ezzel együtt személytelenebb formái.) A Csan esetében a teljes tudás birtokában lévő és tanítványa lehetőségeit és képességeit jól ismerő mester olyan feladatot adott tanítványának, melyet az meg tudott oldani, s így lépésenként vagy egyszerre eljuthatott a megvilágosodáshoz. Maguk a feladatok a kívülállók számára alig érthető „szellemi tornák” - formailag párbeszédek - voltak. A leghíresebbeket a Qűn-hagyomány rögzítette, kommentárokkal látta el. (A párbeszédek vagy anekdoták neve kínaiul ven-ta, japánul mondó. A talán még értelmezhetetlenebb paradox tételek, rövid állítások neve japánul kóan.) Miután mindig a tanítvány képességei döntötték el, milyen úton jut el a megvilágosodáshoz, e párbeszédgyűjtemények nem mintának, inkább példának foghatók föl. Tételes rendszert nem alkottak. Az egyéninek, a szubjektumnak, az esetlegesnek ilyen mértékű hangsúlyozása azt is jelentette, hogy a Csannak nem is volt szüksége dogmarendszerre. Amit aztán azzal is kifejezésre juttattak, hogy - legalábbis szavakban - élesen elutasították az írásbeliséget. (Valójában persze nagyon is fontos szerepe volt a Csanbíxn az írásbeliségnek. A szerzetesek tanulmányozták a szutrákát - a buddhizmus szent iratai - és a sásztrákat - segédtudományok - és maguk is készítettek példázatgyűjteményeket. Magatartásukkal inkább a létező társadalmi és vallási rend ellen tiltakoztak.) A szertartások, a dogmák tagadása, szélsőséges megnyilvánulásaik miatt utóbb sokan azt is kétségbe vonták, hogy a Csan vallásnak számít-e. (A kérdés filozófiai vetülete: az egyéninek a túlzott hangsúlyozása, annak hite, hogy minden csak a tudatban van meg, ott érhető el, kétségkívül - nyugati fogalmak szerint - a szolipszizmussal rokonítja a Csan létszemléletét.)

Bodhidharmát hat „klaszszikus” pátriárka követte - ezt az időszakot nevezik a Csan virágkorának. Időben ez a Tang dinasztia (618-907) uralmára esik. Ekkor még a tan viszonylag egységes volt. Utóbb az egység megszűnt, s lényegében két meghatározó - egymással soha nem ellenséges - irányzat bontakozott ki. Az egyik, a „fokozatos út” (kínaiul Caotung, japánul Szótő) szerint a tökéletességet szakadatlan aszketikus gyakorlatok révén, lépésről lépésre építkezve lehet elérni. A másik - és idővel ez tett szert vezető szerepre - „hirtelen út” (kínaiul Lin-csi, japánul Rinzai), mely az előzővel ellenkezően olyan pillanatra vár, amikor az ember elegendő erővel rendelkezik saját tudati korlátái szétzúzására. Erre alkalmas a már említett kérdés-felelet módszer, mert egy megfelelő kérdés hatására a tanítvány eljuthat a megvilágosodáshoz. Ez utóbbi módszer fokozatosan egyre különösebb megoldásokhoz vezetett: a mesterek gyakran meghökkentő, igencsak szélsőséges megnyilvánulásokkal próbáltak célt érni - egy gesztussal, kiáltással, oda nem illő mondattal vagy éppen (nem pedagógiai célzattal) megverték a tanítványt, meghúzták a fülét, megcsavarták az orrát.

46 HARANG