Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-11-01 / 24. szám
NÉPEKÉS VALLÁSOK (Hangsúlyozni kell, hogy ezekben a megoldásokban nincs semmi öncélúság olyannyira, hogy a Csati gyakorlata a modern pszichológia érdeklődését is fölkeltette.) Élet a Csan kolostorban A Csan-\állás keretét a kolostori élet adta. Történetileg azért, mert a Csan szerzetesek is taoista kolostorok tagjaiból szervezték első közösségeiket, s többnyire taoista kolostorokban kaptak helyet önállósodásukig. Az együttlét természetesen termékenyítőleg hatott mindkét vallásra. A kölcsönhatás oly mértékű volt, hogy sokáig a Csant a taoizmus egyik irányzatának tartották. (Nem segítette az elkülönítést az sem, hogy a kínaira fordított buddhista szövegek az amúgy is rokon fogalmakkal bíró taoista terminológiát vették át.) Gyakorlati okokból pedig azért lett a Csan kolostori vallás, mert a hosszú meditáció, a mester-tanítvány kapcsolat olyan, a világtól, hétköznapoktól elkülönült életformát feltételezett, melynek ez felelt meg a legjobban. Volt persze olyan mester, aki a remeteéletet választotta, ám barlangjaik többnyire kolostorok közelében voltak. A kolostori élet rendkívül szigorú keretek között zajlott. A szerzetesek (mesterek és tanítványok), valamint a világi hívek (sok kiábrándult nemes, állását vesztett hivatalnok lett hosszabb-rövidebb ideig tagja egy közösségnek) az elöljáró irányítása alatt éltek. Nemcsak a buddhizmus öt fő erényét (tartózkodás az élet kioltásától, a lopástól, a tisztátalanságtól, a hazugságtól és a szeszes italoktól) kellett betartaniuk, de egyéb előírásokat is, például a húsevés tilalmát. E szabályok betartását egyébként az állam is felügyelte, hisz a Szerzetesek amúgy is sok kiváltsággal bírtak - nem fizettek adót, nem mentek katonának. A szabályok betartásával a szerzetesi réteg túlzott felduzzadásának próbáltak gátat vetni. A Csan kolostorokat elsősorban a munkavégzés különböztette meg a többitől. Míg ugyanis minden más szekta adományokból és koldulásból tartotta fönn magát, a Csan kolostorok önellátók voltak. Ez azt eredményezte, hogy jobban meg tudták őrizni függetlenségüket az államhatalomtól és a nép előtt is nagyobb hitelük volt. (Más kérdés, hogy némelyik kolostor annyira gazdag lett, hogy még kölcsönöket is adott uzsorakamatra.) A kolostorban szigorú napirend szerint éltek: pontos ideje volt az étkezésnek, a tisztálkodásnak, a munkának és a meditációnak. Miután a Csan tagadta a szertartások fontosságát, istentiszteletet nem tartottak, helyette közös összejöveteleken vettek részt, ahol egy-egy mester fejtette ki nézeteit. Ugyanakkor a szerzetes bármikor elhagyhatta a kolostort és átmehetett egy másikba, sőt ez a fajta vándorlás, a „mesterkeresés” szinte kötelező volt. (Nem csak Csan kolostorokat kereshettek föl, más irányzatokét is.) Egyes vélemények szerint ez a gyakorlat azért alakult ki, mert még egy irányzaton belül is számtalan szekta létezett. Miután egy kolostor szellemiségét egyegy mester határozta meg, némi túlzással azt is mondják, annyi irányzat volt, ahány kolostor. Valójában a 9. századra a Csan két alapvető irányzatából öt jól körülhatárolható bontakozott ki, melyek még évszázadokig fennmaradtak, jelentősebb változás nélkül. Végülis a Csan a 14. századig létezett Kínában. A mongolok (Jüan-dinasztia, 1217— 1368) uralomra kerülése után A teaszertartás napjainkig tovább él, bár vallásos vonatkozásai már elvesztették jelentőségüket nyos értelemben példaképüknek tekintették Kínát: átjártak a kontinensre ellesni szokásaikat, megismerni kultúrájukat. Sok mindent át is vettek, miközben persze a társadalmi fejlődésben a maguk eltérő útját járták. Kínai közvetítéssel jutott el i. u. 550 körül a buddhizmus is Japánba és hamarosan gyökeret is vert, mert terjesztői jó érzékkel nem próbáltak a japánok ősi vallása, a sintó fölé kerekedni, hanem inkább maguk idomultak hozzá. Ami annál is könnyebben ment, mert a sintóból pontosan az hiányzott, amit a buddhizmus adni tudott: egységes világmagyarázatot, erkölcsi útmutatást, látványos szertartásokat. (A sintó ugyanis nem valódi vallás, inkább a szekta elvesztette addigi jelentőségét, és a Ming-dinasztia (1368-1644) alatt végleg el is tűnt. Addigra azonban tanításai eljutottak Koreába (a 11. század végén) és ami ennél is fontosabb Japán is megismerkedett a Csannal. A Zen Kína és Japán között történelmük kezdete óta kapcsolat állt fönn, hol szorosabb, hol lazább, néha ellenséges, többnyire baráti. A szigetország uralkodói, nemesei bizo-Huj-neng, a Csan hatodik pátriárkája, aki nagymértékben járult hozzá a „hirtelen út" győzelméhez. Falfestmény a 10-13. századból, Kínából > HARANG 47
