Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-11-01 / 24. szám

NÉPEK ÉS VALLÁSOK a Úgy tartja a hagyomány TM hogy az Észak-Indiában élt Sziddharta nevű királyfi (i. e. 560-480) 36 éves korá­ban egy fügefa alatt állva hir­telen megértette az élet rej­télyét, megoldotta a nagy tit­kot, „megvilágosodott”: az élet olyan szenvedés, mely­nek véget sem lehet vetni, mert halálunk után valami­lyen formában újjászületünk és így folytatódnak szenve­déseink. Csak akkor szaba­dulhatunk meg végleg tőlük, s juthatunk el a „nirvánába”, a tökéletes lelki mozdulat­lanságba, a legmagasabb bol­dogság állapotába, ha vég­képp sikerül legyőzni a szen­vedést és a halált, vagyis ha kioltjuk vágyainkat. E felis­meréstől kezdve Buddha lett a neve, s terjeszteni kezdte tanait egészen 80 éves korá­ban bekövetkezett haláláig. Követői tanításait később többféleképpen értelmezték, magyarázták, s így a buddhiz­musnak több ága alakult ki. Ezek egy része eltűnt az idők során, több viszont máig megőrizte hatását. így a buddhizmus egyik legjelentő­sebb irányzata, a Zen is, melynek napjainkban is több millió híve van főleg Japán­ban, de igen nagy az érdeklő­dés iránta a nyugati országok­ban is, főképp Amerikában, aminek persze tagadhatatla­nul egyfajta divat jellege is van. Könyvtárnyi tanulmány, szöveggyűjtemény, album próbálja ott különös tanításá­nak lényegét megmagyaráz­ni, tisztában léve az alapvető ellentmondással, hogy a Zent nem érteni kell és nem is lehet igazán megmagyarázni, mert eredendően nem az érte­lemre hat. A Zen szülőföldje- Kína Jóllehet a buddhizmusnak ezt az ágát szerte a világon a ja­pán nevén (Zen) ismerik, ere­detileg nem Japánban, nem is a buddhizmus szülőföldjén, Indiában, hanem Kínában alakult ki, több mint ezer év­vel Buddha halála után. (A japán név a kínaira - Csan -, Mottó: Tudod, miképp szól két tenyér, ha tapsol. Miként szól vajon egy tenyér, ha tapsol. (Zen kóan) A ZEN az pedig a szanszkrit „dhjá­­ná” szóra vezethető vissza, mely elmélkedést, szemlélő­dést jelent. Fontos azonban megjegyezni, hogy az elneve­zés önmagában még nem kü­löníti el a Zent a buddhizmus többi ágától, mert az elmél­kedés módszere szinte mind­egyikre jellemző.) A Csan - ha Kínáról van szó, e nevét használjuk - ke­letkezésekor a buddhizmus már mintegy 500 éve ismert volt Kínában. (A buddhiz­mus még Indiában, Buddha halála után két fő ágra sza­kadt. Az egyik a hinájána - „kis kocsi”-ág főképp Dél­­kelet-Ázsiában terjedt el, míg a másik, a mahájána - „nagy kocsi”-ág Északra, így Kínába, Koreába és Japán­ba jutott el. Az előbbi tipi­kusan szerzetesi vallás, s csak egy szűk kör számára teszi lehetővé a nirvánaba jutást, míg a másik valódi tömegval­lássá vált. Persze ennek is vannak szerzetesei, de ta­nítása szerint a nirvánába bárki bejuthat.) Az i. e. 2. századtól egyre több budd­hista közösség alakult ki Kí­nában. Ezek többnyire tao­­ista kolostorokban kaptak helyet és tanaik terjesztése mellett főképp szent irataik fordításával foglalkoztak. A buddhizmus gyors terjedésé­nek csak néhány császár pró­bált gátat vetni, többségük azonban megtűrte, sőt olya­nok is akadtak, akik egyene­sen államvallássá akarták tenni. S bár próbálkozásaik nem jártak sikerrel, a budd­hizmus mégis Kína harmadik legfontosabb vallása lett a konfucianizmus és a taoizmus mellett. Nevezték e három nagy vallást az „igaz tanítás három lábon álló edényé­nek”. Különös - vagy talán nem is annyira különös -, a budd­hizmusnak nem annyira az olykor igencsak véres üldözé­sek ártottak Kínában, hanem éppen a hatalomhoz való szo­rosabb kapcsolódás lehetősé­ge. Hisz eredetileg éppen a két korábbi államvallás el-Zen szerzetesjelölt meditációja egy japáni kolostorban ► HARANG 45

Next

/
Thumbnails
Contents