Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-11-01 / 24. szám
MEDITÁCIÓ AZ EGYHÁZ KÖZELMÚLTJÁRÓL mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból" (Jel 3:16). Az év eleji közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy társadalmunk legszilárdabb intézményei az egyházak. Azután a parlamenti képviselővé előlépett pap képviselők sajtóértekezlete után kialakult helyzet ezt az illúziónkat is lerombolta. Számadást kell készítenünk. Önvizsgálatra van szükségünk. Az egyház számtalan helyzetet megélt már világunkban. Volt olyan kor, amikor a létéért küzdött, amikor a mártírok vére volt a vetés. Volt, amikor üldözték, csúfolták, megalázták, diszkriminálták az egyházat, de akkor is létezett, és Isten adott bátorságot, bölcs tanácsokat és erőt a kitartáshoz. Volt olyan kor is, amikor unalmasan, szürkén, lustán telt az idő. Volt, amikor megfáradtunk a hitben, a mindennapok szürke gondja bénított minket, de az egyház volt, mert Isten, aki a kövekből is támaszthat fiakat, adott ébredést, megelevenítette népét. De volt olyan idő is (nem is régen), amikor kemény adminisztratív lépésekkel, meg mézesmázos szóval igyekeztek rászedni arra, hogy önmagát korlátozza, mondjon le arról, amit tagjai jobbik énük parancsára tenni szerettek volna. Ettől a törekvéstől az egyház haldokolni kezdett; mert Isten népe kibír minden vihart, de azt nem, hogy önmaga oltogassa a csontjába rekesztett tüzet. Nem a gúny, az üldözés, a mindennapok szürkesége veszélyezteti az egyház létét, hanem az az állapot, amikor a szabadságot jegyre adják, ellenőrizve. Ez a kor nem a sokat szidott ötvenes években volt, hanem a konszolidálódott közelmúltban. Mi sokszor az egyház bűneihez szeretünk keresni és találni bűnbakot. Hibássá tesszük a sanyarú kort, a külső körülményeket. Olyan ez, mint Ádám és Éva fügefalevélből összetákolt körülkötője. Gyűjtögetem az ötvenes évek egyházi életére vonatkozó dokumentumokat. Az egyház élt, sőt, volt miszsziói küldetése, egyházépítő bátorsága is. Sokan hittek abban az időben egy új reformáció lehetőségében. Tisztelet ezért a névtelen, szorgos, köznapi helytállásban győztes papoknak és világiaknak. A felületes szemlélő (különösen a mi korunk visszafelé hősködő demagógjai) könnyen rájuk sütik a bélyeget: megalkuvók voltak. Pedig ma egyház azért van, mert ők, a hit „napszámosai” tették, amit tehettek, ahogyan lehetett. Egyházépítő bátorságukért tisztelet és becsület. Később - és ehhez talán a megbecsülés hiánya is hozzájárult - ritkulni kezdtek soraik. Mint csendesen ölő métely, egyre többen lettek azok, akik feladni szerették volna, amit lehet. Sokan - valljuk meg fájó, bűnbánó szívvel - a több megbecsülés hiú reményéért. Mások talán Isten ügyének szükségtelen féltéséből vagy csak beléjük nevelt gyávaságból. Ahhoz, hogy az egyház éljen, szabadulnunk kell az önkorlátozó tehetetlenségtől. Szabadulni kellene az evangélium teljességét, erejét korlátozó sanda érdekgyávaságtól. De ennek eszköze - meggyőződésem szerint - nem a keményen fogalmazott leleplező nyilatkozatok, rehabilitációt követelő petíciók sora. A múlt hetekben olvashattuk a rehabilitációra szoruló lelkipásztorok listáját. Azokét is, akik arra nem tartottak igényt. Tisztelet érte nekik. Valami egészséges, kollektív bűnbánatra, keresztény szolidaritástudatra kellene eljutnunk. Meggyőződésem, hogy nem találjuk meg addig a kivezető utat, míg hitben, bűnbánattal rá nem döbbenünk: én is ott voltam akkor! Lehet, hogy gyáván hallgattam, és én voltam - Babits Mihály szavaival - a vétkesek közt a cinkos, mert néma maradtam ott, ahol kiáltani kellett volna. Az is lehet, hogy jó szándékúan tévedtem, mert elhittem naivan a szépet, szebbet ígérő jelszavakat. Talán csak a sokaság sodort és békés természetünk ejtett csapdába minket. Ezekről a bűneinkről Istennek kell vallást tenni, nem embereknek. Őelőtte kell vállalni múltunkat, ennek tanulságait. Ez más út, etikailag nemesebb, emberformálóbb, mint az a hangos, kipellengérező, leleplező, száj tépő módszer, ami ma divatos. Isten szabadítani akar, új kezdethez akar segíteni. A mai leleplezők csak nullára akarnak redukálni, sarokba akarják szorítani mindazokat, akikre a felelősséget jogosan (vagy néha jogtalanul) rá akarják rakni.- Hol voltál akkor? - szeretném ezt sokszor megkérdezni. Talán meg sem születtél, talán saját értelmetlenséged miatt kerültél a háttérbe. Talán csendre, lelked rendjének titkára akart megtanítani Isten. És most vizsgázol-rosszul. Hiszen Tőle, a Békesség Fejedelmétől nem tanultál békét. Mai életünk kuszaságának abban látom a kulcsát, hogy elhisszük-e, hogy akkor is, amikor hibáztunk, amikor csaknem tönretettük a ránk bízott lelki kincseket, Isten volt az egyház Ura, aki talán értünk (vagy ellenünk?) megkezdte azt, ami az egyházzal történt. Ő cselekedett névtelen szolgáin keresztül, akik meglátták a kis feladatokat és nem voltak restek cselekedni. Nem vártak munkájukért elismerést, sokszor kockáztatták érdekeiket, vállalták a diszkriminációt. Adjunk hálát értük, hiszen az ő cselekedeteikben, hűségükben, a „kevesen” élt az egyház búvópatakja mind e mai napig. Hálaadást kellene tanulnunk ma a múltért, valami olyant, amit Jézus a kenyérszaporítás csodájában mutatott be nekünk, amikor az ötezer éhes férfi szeme láttára is mert hálát adni az öt kenyérért és a két halért. Éles szavaink dzsungeléból ki kellene törni és meg kellene tanulni a hasznos cselekedetek titkát, mert Jézus ma is az, aki tegnap volt. A szenvedélyes, gyújtogató szó is langymeleg istentisztelet, ha nem a jó cselekvésére, Krisztus ügyének kép viselésére indít. Jézus azonosította magát az éhessel, akinek nekem kell enni adni; a szomjassal, akit énnekem kell megitatni; a mezítelennel, a fogollyal és a többi szenvedővel. Ő így van ma is jelen. Szoktunk-e leleplező beszédeink, írásaink közben arra gondolni, hogy itt kellene találkozni Vele? A múlt tanít, a jelen bűnbánatra hív, de a jövő a terheket is vállalni kész, szolgáló szereteté. Nyerd meg a jövőt, így bizton célba érsz! GAAL PÉTER 4 HARANG