Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1989-12-20 / 3-4. szám

A

x Weimar közelében levő világhírű harangmúzeum egyik legrégibb darabja 2600 éves - egy Asszíriából származó 9,5 centiméter magas, 6 centiméter átmérőjű csengő. De az i. e. 9-8. században Iránban készült csörgő is a csengők és harangok családjába tartozik. Kínában pedig még régebbi, a Sang-korszakból (i. e. 16-11. szálehet pontosan kideríteni. St. Gallen, Reichenau, Fulda, Corvey és Salzburg adtak helyet a leghíreseb korai harangöntő műhelyeknek. Már a nevezetesebb harangöntő mestereknek a nevét is ismerjük ezekből a korai időkből. St. Galleni Tancho 800 táján, a Corveyből származó Gotfridus 900 körül, Adalricus von Tagernsee pedig az ezredfordulón élt.

süveg alakú, az egykori falu elpusztult templomának helyén talált 16 kg-os harangocska a 13—14. században készült, ma a szegedi Móra Ferenc Múzeumban van kiállítva. Az első pontosan azonosítható korú, évszámmal ellátott hazai harangot a Maros menti Bulcs község Szent Márton apátságának romjai közül ásták ki 1807-ben, ma a Nemzeti Múzeumban látható.

HARANGOK

zad) származó harangjátékokat sikerült úgy helyreállítani, hogy különleges akusztikai tulajdonságaikat is vizsgálni tudták.

Az ókori állattenyésztő népek a fémfeldolgozás elteijedésével minden bizonnyal hamarosan széles körben használták a különféle csengőket, kolompokat, harangokat. Anyaguk bronz, esetleg réz volt. Aki a mai juhászok, gulyások vagy csikósok munkáját egy kevéssé is ismeri, jól tudja, hogy ezeknek a parányi harangoknak a szerepe semmiképpen sem lehetett mellékes az ókori állattenyésztő népek életében sem.

Érdekes, hogy a Szentírásban - sem az Ószövetségben, sem az Újszövetségben - nem találkozunk haranggal. Annak ellenére sem, hogy különféle egyéb hangszerek kiemelt szerepet játszanak benne.

Az őskeresztény gyülekezetekben és templomokban már az üldöztetések miatt sem igen lehetett szó a mai értelemben vett nyilvános harangozásról. Miután azonban 324-ben Nagy Konstantin császár Rómában államvallásá tette a kereszténységet, majd Nursiai Szent Benedek 529-ben megalapította szerzetesrendjét, a bencések kolostoraiban és templomaik tornyában egyre gyakrabban szólaltak meg a harangok.

Sabinianus pápa 605-ben elrendelte, hogy a római katolikus templomokban harangszó jelezze az istentiszteletek kezdetét.

Hogy pontosan hol és mikor, melyik bencés kolostorban alapították az első harangöntő műhelyt, ma már aligha

1120 táján megszületett az első, a harangöntés tudományának és művészetének a részleteit is bemutató leírás, Theophilus Presbyter bencés rendi szerzetesnek „A különféle mívességek”-ről írt könyvében. Csodálatos szemléletességgel írja le az egykori iparosok munkájának a legapróbb részleteit is.

Theophilus harangjainak jellegzetes méhkas alakjuk volt koronájukon ívelt fülekkel. Átmérőjük nagyjából megegyezett magasságukkal. Az általa leírt eljárással már óriási harangokat lehetett önteni.

Mikor Szent István királyunk népével együtt megkeresztelkedett és Magyarországon is nagy számban kezdtek építeni templomokat, a hazánkba érkező bencések harangkészítő tudományukat is magukkal hozták. Már a legelső magyarországi templomoknak is voltak tornyaik, nyilván harangokkal, hozzánk a kereszténység már harangszóval érkezett. 1169-től egyébként pápai rendelet tette kötelezővé a harangok felszentelését Európaszerte.

Ebből az időből, tehát a 11—13. századból hazánkban egyetlen harang maradt fenn; 1966-ban a Komárom megyei Dág község határában szántották ki a földből. Korát jellegzetes méhkas formája - Theophilus harang! - alapján becsülték meg. Második legrégebbi harangunk szintén a földből került elő az 1870-es évek közepén, Szeged akkori határában. Ez a cukor-Nyugat-Európában ebből az időből már nagy számban maradtak fenn nagyobb harangok, olyanok is, amelyek még ma is „élnek” - ilyenek a frankfurti, az erfurti, a merseburgi dóm harangai.

A magyarországi harangok sorsa hányatott és keserves, akárcsak történelmünk. A török időkben az Alföld falvainak és városainak a döntő többsége megsemmisült, elpusztult. Ez történt a harangokkal is, azzal a különbséggel, hogy nem összetörték őket, hanem - mivel a bronzból kiváló alapanyaga - a harangöntő mesterekkel ágyút öntettek belőlük.

A szabadságharcok is fogyasztották a harangokat. Gábor Áron ágyúöntödéibe a székely székekből 313 harangot szállítottak be. 1849 tavaszán a kormány kérésére az ország más részeiből is érkeztek harangok, s még 1851 nyarán is 121 kisebb-nagyobb megmaradt harang várta az aradi várban tulajdonosának jelentkezését.

Ennél jóval súlyosabb csapást jelentett harangjainkra az első világháború, a magyar harangok 55-60 százalékából lett ekkor ágyú vagy egyéb hadi felszerelés.

A második világháborúban ismét elpusztult az akkori harangkészlet 12-15 százaléka.

Szép példái vannak történelmünkben a harangok háború utáni újjászületésének is. Sokszor éppen ágyúkból öntöttek nevezetes harangokat. 1636- ban I. Rákóczi György erdélyi fejede-HARAMG 15