Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989-12-20 / 3-4. szám
Tisztviselőtelepi séta ‘ÉrtünüjszóC...______________________________________________ Egy utolsó marék meleggel ajándékozott meg bennünket az ősz. Átfényesedett, átlangyosodott a levegő, jólesően lépkedtünk gyerekeimmel az utcán. Jobb kezemben fiam apró kis mancsa, bal kezemben lányom még alig markolható kezecskéje. Most én is élveztem a sétát, bár a hétvégi levegőzés gyakrabban teher, mint öröm. Bandukoltunk csendesen, néhanéha meglódultunk, s bennem elhomályosodtak a mindennapi torzsalkodások. Egyszerűen jó volt sétálni, jó volt együtt lenni. Már majdnem körbeértünk az unalomig ismert útvonalon, amikor véletlenül hátrafordultam; és amit láttam, melegséggel töltötte el a szívemet. Édesapja és édesanyja között egyéves forma kisfiú jóformán egy nagy sapka-bojt az egész gyerek. Szülei fogják kezeit, és még rájuk nézni is olyan jó! Kicsit megfájdul a szívem: mi olyan ritkán vagyunk együtt négyen. Még tavaly legalább vasárnaponként sétáltunk együtt, idén már nem. íratlan szabály nálunk; az sétáltat, aki jobban bírja erővel, idővel, türelemmel. Ők közelebb érnek. Ha külön-külön látnám őket, aligha találnám bármelyiket rokonszenvesnek, kicsit közönségesek; de így együtt, ez a családi összetartozás megkapó. Már majdnem elmennek mellettünk, amikor a kisfiú megpróbálkozik azzal, hogy fiam kezéből a vonzóan piros színű gereblyét megszerezze. Mi, szülők, nevetünk, bár az apróság komolyan kínlódik. A dolog azzal végződik, hogy anyja lefogja. Az apa csak a mosolygásban vehet részt, mert noha jobbja szabad, baljában cigaretta füstöl. S ahogy fordul, látom, kabátja mély zsebéből kikandikál egy nagy zöld üveg... Literes, olcsó, de jó sok... erre a vasárnap délutánra biztos elég... S az egyetlen kijózanító pillanat hatására belőlem eltűnik a szégyellni való irigység, agyamból kihullik a már megfogalmazódott kérdés; „Hát aztán hová volt a séta, bütyök?” (HAJLING) Felnőttként, gyermeknek? Ha próbálom megtalálni a lépcsőket, melyek átvezettek a gyermekből a felnőttkorba, a határt, mikortól már nem az előzőhöz, de még nem az utóbbihoz tartoztam; belátom, nehéz feladat. A bebocsátó pecsétet önmagam vagy a külvilág ítélete hitelesítette-e? Mi avatott be? Az első ölelés? A bűvösnek tartott 18. születésnap? Az egyéni felelősség tanulópénze? A megaláztatások érlelő magánya? A házasság? Úgy vélem, ezek mind együttvéve. Lelki vagy társadalmi érettség? Akármelyik is; csal a kép. Ki ne ismerne ugyanis lelkileg 18 éves „már kész” embert, de 28 éves nagy kölyköt, illetve 18 évesen szülői hátszéllel lakáshoz jutott fiatalt, ám 28 évesen albérletben élő „csupasz fenekű” diplomást. Mindez a kor, a hely, a családi determináció fintora. Srácként vágyakoztam a felnőttek világába, ma pedig őrizni, újraéleszteni, ami onnan átmenthető. Hogy majd megértsem csemetéimet, általuk esetleg még jobban önmagam. Egyúttal talán újra eltanulhatom - amit elhullajtottam, ami lekopott, ami nem illik, úgymond, „egy komoly emberhez” - a valakire való ráhagyatkozást, az ősi bizalmat. Megvallom, nem kívánkozom visszagyerekülni, amint a fáradt érzelemtelepeket szokás az idilli gyermekkor energiáiból feltölteni. Ellenben egyik legfőbb óhajom, hogy el tudjam fogadni. Annak szülői tekintélyét, fenyítéseit. Aki fiává fogadott, és szüntelenül arra int, hogy gondolkodásomban ne, ám a gonoszság terén maradjak meg kiskorúnak. STRBIK LÁSZLÓ 14 HARANG
