Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989-12-20 / 3-4. szám
'Eflif fit itthon Ació, fláció Akasztott ember házában nem illik kötélről beszélni. Hátborzongató, de igaz mondás. Mellbevágásszerűen fejezi ki az örök igazságot; valami bármilyen hasznos, szükséges, úgy általában, konkrétan egyéni sérelmeket kelthetünk az emlegetésével. Például általában jó híreket rögzíthetett volna az elmúlt napokban az ember. A legfőbb jó hír, hogy a jövő évi infláció 19-19,5 százalék lehet. Hogy mi ebben a jó? Ha arra gondolunk, hány - remélhetőleg - rémhír futott mostanában végig az országon élelmiszerjegyekről és többszáz százalékos áremelésekről, akkor úgy általában megnyugtató a húsz százalék alatti prognózis. Konkrétabban megvizsgálva a dolgot persze sokkal bonyolultabb a helyzet. Nem kevesen ugyanis a mai árszínvonallal sincsenek már tegező viszonyban, köszönés gyanánt gyakorta be kell hajlítaniuk másra szoktatott derekukat. Azt ugyanis megtanultuk, hogy az ember a méltóságát soha nem adhatja fel. Még akkor sem, ha úgy jár, mint az öreg halász élete nagy fogásával: lélekben győzött, testben megtöretett, szálkákkal kifizettetett... Szálkából pedig egy is elég, különösen torok-tájban. Ott még azért nem tartunk, különben se lássuk más szemében a szálkát gerendának. Az infláció észérvekkel beláthatóan szükségszerű, olyan az ország gazdasága számára, mint a láz: jelzi a betegséget, sőt a megemelkedett hőmérséklet a gyógyításban is szerepet kap. Ha azonban túlzottan magasra emelkedik a lázgörbe, minden különösebb előkészület nélkül bele lehet halni. Szerencsére eddig még senki sem tudta megmondani, hány százalékos, és hány évig tartó infláció felelne meg a 42^4-3 fokos testhőmérsékletnek. Sőt az infláció lázgörbéje vizes lepedő nélkül is lehűti az embert, mi több elkeseredetté, majd közönyössé teszi. Néha hitetlenné: hogyan tudnak talpon maradni több száz, több ezer százalékos infláció esetén az emberek egyes országokban? Nem általában, hanem konkrétan, állandó sorban állás közben. Bár némelyek szerint a rendszeres várakozás sem feltétlenül rossz: közelebb hozza egymáshoz az amúgy elidegenedett embereket, felerősíti a folklór bizonyos, már kiveszőben lévő formáit. Eme folklór valószínűleg nem sok esélyt ad a mostani inflációs kijelentések stabilitásának. Körülbelül annyira hihet a mértékében, mint a már untig ismert örömlány partnere a részeg gajdolásnak; vigyázz, „te leszel az első”. A^icc persze maradjon vicc, ne avatkozzon be az élet őkomolyságába. Ha belegondolunk ez az előbbi alpári történet is szórakoztató lehet úgy általában, de mennyire sértő, ha magára ismer benne valamely (azóta) tisztességbe őszült hölgy. Másfelől közelítve az inflációhoz, számos előnye látszik. Például az adó kevesebbet fog érni forintonként húsz fillérrel. Ennyivel kevésbé fáj majd a Czakó Sándor felvétele befizetés. Még az is előfordulhat, hogy egysek nem várják meg a negyedévi időpontokat, hanem idejekorán, hetente, esetleg kétnaponta elsietnek a postára. Új versikét is faraghatnak ugyanezen rendszeres tenyérbe-vigyorgók az esti nyugodalomhoz: Máma már nem romlik tovább. Soha édesebb álmot, angyalibb mosolyt... Már megint a hév mely elragad, s veszélyesebb, mint a HÉV, az éretlenség színében pompázó. Rázósabb. S ilyenkor tanácsos abbahagyni a nagy, s kis dolgok feszegetését. Főleg a kicsikét. Mert a nagyok, így az infláció például nem sértődékenyek. Ez néha emberekkel is előfordulhat. Legnagyobb vidéki hűbérbirtokunk - ma még - ura elviseli a sajtó csipkelődését; ugyanígy az egykori vezértábornok is emberközelbe tudja hozni szenvedéseit, míg meséli, hogy valamelyik utóbbi házát két kezével építgette - nem kérdezi mitől lett nedves a szemünk. Talán még a miniszterelnök is megbocsát az angliai 1:3 fölött élcelődőknek, hiszen emberi dolog értetlenkedni, ha három nap nyugodt szigetországbeli tanulmányút helyett csak egyet, egy zsúfoltat választott, hogy a másik kettőn idehaza beszélhesse magát rekedtre. Csak nem fél - kérdezték sokan, ahelyett hogy hazai dolgaink iránti fokozott érdeklődését dicsérték volna. (Egyébként ma már a puccsok Afrikában sem kötődnek az elutazásokhoz!) Szóval mindenki megbocsát, aki nagy. Csak a költők haragszanak örökké az őszinte szavakért. De mit tegyünk mi többiek, akik kicsik vagyunk, akiket nem fűznek olyan erős kötelek, - pardon! — kötelékek a múlthoz. Mi kinek és mit bocsássunk meg? Amíg ez is kiderül, biztos, ami biztos, erősítsük meg magunkat, hitünket. Kötélidegekkel. HALÁSZ LAJOS HARANG 11
