Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1989-12-20 / 3-4. szám

'Eflif fit itthon Ació, fláció Akasztott ember házában nem illik kötélről beszélni. Hátborzongató, de igaz mondás. Mellbevágásszerűen fejezi ki az örök igazságot; valami bármilyen hasznos, szükséges, úgy általában, konkrétan egyéni sérel­meket kelthetünk az emlegetésével. Például általában jó híreket rögzít­hetett volna az elmúlt napokban az ember. A legfőbb jó hír, hogy a jövő évi infláció 19-19,5 százalék lehet. Hogy mi ebben a jó? Ha arra gondo­lunk, hány - remélhetőleg - rémhír futott mostanában végig az országon élelmiszerjegyekről és többszáz szá­zalékos áremelésekről, akkor úgy általában megnyugtató a húsz száza­lék alatti prognózis. Konkrétabban megvizsgálva a dol­got persze sokkal bonyolultabb a hely­zet. Nem kevesen ugyanis a mai ár­színvonallal sincsenek már tegező vi­szonyban, köszönés gyanánt gyakorta be kell hajlítaniuk másra szoktatott derekukat. Azt ugyanis megtanultuk, hogy az ember a méltóságát soha nem adhatja fel. Még akkor sem, ha úgy jár, mint az öreg halász élete nagy fo­gásával: lélekben győzött, testben megtöretett, szálkákkal kifizettetett... Szálkából pedig egy is elég, külö­nösen torok-tájban. Ott még azért nem tartunk, külön­ben se lássuk más szemében a szálkát gerendának. Az infláció észérvekkel beláthatóan szükségszerű, olyan az ország gazdasága számára, mint a láz: jelzi a betegséget, sőt a megemelke­dett hőmérséklet a gyógyításban is szerepet kap. Ha azonban túlzottan magasra emelkedik a lázgörbe, min­den különösebb előkészület nélkül bele lehet halni. Szerencsére eddig még senki sem tudta megmondani, hány százalékos, és hány évig tartó infláció felelne meg a 42^4-3 fokos testhőmérsékletnek. Sőt az infláció lázgörbéje vizes lepedő nélkül is le­hűti az embert, mi több elkeseredetté, majd közönyössé teszi. Néha hitetlen­né: hogyan tudnak talpon maradni több száz, több ezer százalékos inflá­ció esetén az emberek egyes orszá­gokban? Nem általában, hanem konk­rétan, állandó sorban állás közben. Bár némelyek szerint a rendszeres vá­rakozás sem feltétlenül rossz: köze­lebb hozza egymáshoz az amúgy el­idegenedett embereket, felerősíti a folklór bizonyos, már kiveszőben lévő formáit. Eme folklór valószínűleg nem sok esélyt ad a mostani inflációs kijelen­tések stabilitásának. Körülbelül annyira hihet a mértékében, mint a már untig ismert örömlány partnere a részeg gajdolásnak; vigyázz, „te leszel az első”. A^icc persze maradjon vicc, ne avatkozzon be az élet őkomolysá­­gába. Ha belegondolunk ez az előbbi alpári történet is szórakoztató lehet úgy általában, de mennyire sértő, ha magára ismer benne valamely (azóta) tisztességbe őszült hölgy. Másfelől közelítve az inflációhoz, számos előnye látszik. Például az adó kevesebbet fog érni forintonként húsz fillérrel. Ennyivel kevésbé fáj majd a Czakó Sándor felvétele befizetés. Még az is előfordulhat, hogy egysek nem várják meg a ne­gyedévi időpontokat, hanem ideje­korán, hetente, esetleg kétnaponta el­sietnek a postára. Új versikét is farag­hatnak ugyanezen rendszeres te­­nyérbe-vigyorgók az esti nyugoda­lomhoz: Máma már nem romlik to­vább. Soha édesebb álmot, angyalibb mosolyt... Már megint a hév mely elragad, s veszélyesebb, mint a HÉV, az éret­lenség színében pompázó. Rázósabb. S ilyenkor tanácsos abbahagyni a nagy, s kis dolgok feszegetését. Főleg a kicsikét. Mert a nagyok, így az infláció például nem sértődékenyek. Ez néha emberekkel is előfordulhat. Legnagyobb vidéki hűbérbirtokunk - ma még - ura elviseli a sajtó csipkelő­dését; ugyanígy az egykori vezér­­tábornok is emberközelbe tudja hozni szenvedéseit, míg meséli, hogy vala­melyik utóbbi házát két kezével épít­gette - nem kérdezi mitől lett nedves a szemünk. Talán még a miniszterelnök is megbocsát az angliai 1:3 fölött élce­­lődőknek, hiszen emberi dolog ér­tetlenkedni, ha három nap nyugodt szigetországbeli tanulmányút helyett csak egyet, egy zsúfoltat választott, hogy a másik kettőn idehaza beszél­hesse magát rekedtre. Csak nem fél - kérdezték sokan, ahelyett hogy hazai dolgaink iránti fokozott érdeklődését dicsérték volna. (Egyébként ma már a puccsok Afrikában sem kötődnek az elutazásokhoz!) Szóval mindenki megbocsát, aki nagy. Csak a költők haragszanak örökké az őszinte szavakért. De mit tegyünk mi többiek, akik kicsik va­gyunk, akiket nem fűznek olyan erős kötelek, - pardon! — kötelékek a múlt­hoz. Mi kinek és mit bocsássunk meg? Amíg ez is kiderül, biztos, ami biztos, erősítsük meg magunkat, hitünket. Kötélidegekkel. HALÁSZ LAJOS HARANG 11

Next

/
Thumbnails
Contents