Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1989-12-13 / 2. szám

bizonyára izgalmas tanulmány készülhetne arról, hogy az elmúlt húsz-harminc év alatt hány művész vall, válhatott mellőzötté, miért húzták, húzhatták ki a nevüket újra és újra a kitüntetési listák sorából, s miért nem kaptak, kaphattak állami megbízást, ösztöndíjat...

Balogh András festőművész „bűne” nem volt más. mint a HIT. De a család, s a művészi alkotómunka kárpótolta őt a háttérbe szorításért. A művész ebben az évben lépte át a hetedik évtizedet, de ahogy az állványon feszülő hatalmas vászon is bizonyítja, alkotóereje teljében van, valami belső nyugalom, határtalan optimizmus sugárzik lényéből.- Gondolta volna, hogy napjainkra ilyen gyorsan átalakul minden? Ebben az új politikai helyzetben jobban érzi magát?- Mindig hittem abban, hogy egyszer megváltozik a világ. Ez a folyamat száállva maradtam. Ez hívta életre képeim többségét. Ez a hitetlenség, a rosszindulat elleni bosszúm: képek az Igazság védelmében. Annyi éven keresztül áligazságokban éltünk, és tudományos alapokra helyezkedve próbáltak bizonyítani nekünk hamisságokat. Az evolúció elméletét még ma sem igazolják a tények, s hogy az anyagi világban rendező elv működik, az számomra vitathatatlan. Ez csak a gondviselő Istentől eredhet. A Föld nem a világegyetem központja, hanem egy „különszeretett” bolygó, melyben az ember olyan kiemelt lény, aki felelős tetteiért, aki saját magát kívülről is képes látni; ha nem tudná önmaga fölé emelkedve cselekedeteit kívülről látni, szemlélni önmagát, nem lehetne jövője, erkölcse, nem tudna célratörő munkát végezni, nem lehetne szégyenérzete, de még humorérzéke sem. Erre a beleképzelésre szükség van, mert a tudattal

A festmény

momra biztató. Voltak idők, mikor egyes emberek cipőben aludtak, hátha váratlanul értük jönnek. Én akkor is levetettem a cipőmet. Mindenesetre most békésebben alszom.- Több mint négy évtizede kiállító művész, mégis amikor 1980-ban gyűjteményeskiállítása volt a Műcsarnokban, valaki azt írta a vendégkönyvbe, hol rejtegették ezt az embert?- A kultúrpolitika „siccet” adott ki ránk. Ez Szó'nyi István kifejezése volt. Magyarázatul egy történetet adott elő: „Nekünk volt egy hatalmas kutyánk és volt egy macskánk is-mondta. - Egyszer reggelinél a macska felugrott az asztalra, s a feleségem, hogy elkergesse, azt mondta: sicc! A kutya, amelyik tiszteletben tartotta eddig a macska jogait, látva, hogy kegyvesztett lett, azon nyomban elroppantotta a gerincét...”- Itthon vitatták a művészetét, a középszerűek közé sorolták. Az 1971-es firenzei nemzetközi biennálén viszont - világnagyságok között - aranyéremmel tüntették ki. Hogyan hatott önre ez a kettősség?- „Csakazértis” képeket festettem. Nem csak az egyházat éreztem támadva, a művészet legmagasabb szándékát is. Úgy tűnik, nem ártott nekem, hogy felmérgesítettek, s amint látja, a belső világomat senki és semmi nem tudta megnyomorítani. Az egyik Medici, azt hiszem Lorenzo mondotta, hogy aki nem hisz a halál utáni életben, az már az életben is halott. Tulajdonképpen Istenhez és az Egyházhoz való ragaszkodásomnak köszönhetem, hogy

való átélés az alapja a gondolkodásnak és a művészi munkának is.

Szeretnék könyvet írni Normáltranszverzális címmel. Ez geometriai elnevezés. A kitérő egyeneseket összekötő legrövidebb távolságot jelenti. Ebben arra akarok rávilágítani, hogy a művészetek feladata összekötni ezeket a kitérő egyeneseket (sorspályákat) ott, ahol legközelebb kerülnek egymáshoz. Létrehozni a találkozást a művészetben az egymást elkerülő életpályák között. Ez a művészet legmagasztosabb feladata. Mozart mondta: „semmi zsenialitás nem érhet fel a szeretettel”.- Kérem, beszéljen a szüleiről, a családjáról, a pályájáról is.- Erdélyiek vagyunk. Több rokonom él ott most is. Édesanyám csiksomlyói, édesapám celnai. Én már Pesten születtem 1919-ben. Egészen kis gyermek korom óta erre a pályára készültem. Nagymamám könyvei között volt néhány művészettörténeti is. 1946-ban diplomáztam és 1949-től a nyugdíjazásomig ábrázoló geometriát, esztétikát, szabadkézi rajzot, művészettörténetet tanítottam a Kertészeti Egyetemen. A művészettörténeti órákat arra használtam fel, hogy megtanítsam a diákokat: a látvány történést fejez ki. A kert is esemény láncolat, mely gondos koreográfiát feltételez. Az Iparművészeti Főiskolán negyed évszázadon át kertesztétikai órákat tartottam.

Visszatérve acsaládomra. Két lányom és nyolc unokám van. Állandóan figyelem növekedésüket, és lelki alkatukat. A felesélátomás

gém is hívő, s ebben a szellemben neveli az apróságokat. Ezzel az intenzív lelki élettel nagyszerű családi atmoszférát teremt.

*

Balogh András a poetikus realizmus híve. Költői alkat, aki gazdag képzelőerejével, allegorikus képépítésével, ritmusainak tisztaságával, szépségeszményéről, az élet örömeiről vall bensőségesen. A festészet - mondja - a lélek egészének művészete, s a szem hűsége a világhoz olyan, mint ajellem hűsége az igazsághoz.

A képzőművészeti alkotás ugyanazon a koordinátákon születik, melyek bennünket is létrehoztak. A belénk kódolt törvényeken épül fel, és azok meghosszabbításaként fogható fel. Ahogy az ember kvalitásai a Teremtőt formázzák, ugyanúgy a művészek legjobb kvalitásai az alkotót. Az Istenhez való hűséget hazánkban nem a közélet, még kevésbé a művészeti kormányzat jutalmazza. Nekünk ugyanazoknak az erkölcsi törvényeknek kell engedelmeskednünk, mint azoknak, akiket aképeinkkel megszólítunk. Ez esetben nem is annyira az erkölcs közmegegyezésből származó formaságaira gondolok, hanem a lelkiismereti mélységre, ami a saját, velünk született igazságérzethez való hűséget jelenti.

CSORBA MÁRIA HARANG 19