Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989-12-13 / 2. szám
Ehhez az égvilágon semmi kedvem nincs. Ha meg itthagyom éjjelre és holnap jövök ki érte, nem valószínű, hogy meglelem. Addigra elviszi a víz, még ha vasból van is a horgászszék kerete, állványa. Zajt hallok balról, elfordítom tekintetemet a vízről. Felülről, Malomsok irányából tizenhat éves forma fiú közeleg a hullámtér rétjén, kerékpáiját tolva; kezében horoggnyelek. Ipari tanulónak nézem. Vadidegen, sohasem láttam.- Lám csak. Tévedtem az előbb, mert még ez is hiányzott: hogy tanúja is legyen kudarcomnak. A fiú majd ideér, megáll és felteszi az ősrégi horgászetika diktálta kérdéseket: milyen a víz, harapnak-e a halak, van-e valami eredmény stb. így is lett - ahogy meg van írva a nagykönyvben. Én meg férfiasán bevallottam, hogy az eredmény zéró, sőt mínusz. És abban bíztam, sikerül gyorsan lerázni nyakamról a hívatlan látogatót. Hát nem sikerült. A fiú tudomásul vette a tényállást, aztán szerelni kezdett: háromágú, nagy csukahorgot, súlyos ólomnehezékkel. Láttam, mit akin.- Hányas damilja van?- Harmincas.- Kár a fáradságért. Azzal nem tudja kiemelni a nehéz széket a vízből, még ha sikerülne is beleakasztani a horgot. Falrahányt borsó. A fiú tovább szerel, aztán belecsobbantja ólmát-horgát a vízbe. Gereblyézni kezd a fenéken. P ■ ércekig tartó gereblyézés, kutatás után elakad a horog, de alaposan.- Talán a székbe akadt bele - mondja a fiú.- Nem hiszem. Akkor legalább mozdítani tudná. A fiú csak tekeri az orsót, emeli a nyelet, feszíti a zsinórt. Halk pendülés, a horogról leszakadt damil a partra csapódik. Bánt a dolog. Hogyisne. Ügyetlenkedésemmel nemcsak magamnak, másnak is kárt okoztam. Egyúttal azonban megkönnyebbülést is érzek: most aztán már magamra hagy a kéretlen segítő. Dehogy hagyott. A kezében tartott horgászbotot minden emóció nélkül fűbe fektette cs másik nyele után nyúlt. 18 HARANG - Mit akar? - riadtam rá. - Megpróbálom ezzel a másikkal. A horog kisebb, de a damil harmincötös. Ezzel talán sikerül.- Ugyan. Az is elszakad. Igazán nagyon köszönöm a segítségét, de látja, hogy hiába. A fiú tovább ügyködött s még ő vigasztalgatott. - Mit tudnék neki mondani, amivel távozásra bírnám, de semmiképpen meg nem bántanám ezt a kétségtelenül jó szándékú, segítőkész, derék srácot? Távoli kiáltás hallatszott. Aztán több is. Fülelni kezdek. A kiáltások a vízről jönnek és egyre közelebbről.- Hol vagyunk? Micsoda falu az ott? Hol kötünk ki?- Ezek túrázók lesznek. Nyaranként megjelennek a Rábán valamilyen nemzetközi, vagy csak magyar túra résztvevőinek flottilái. Fehér kajakok bukkannak fel. Libasorban, jó iramban jönnek. Mindegyikben két-két bronzbama fiú forgatja az evezőt. Észbe kapok. - Ezek aztán eredményesen tudnának segíteni. Oda mennek a vízen, ahova akarnak és evezőjük nyele erős, nem úgy, mint a horgÉ»zsinór és a horgászbot. Odakiáltok hát nekik, segítségüket kérve. A kajakok legtöbbje már elhúzott előttem. Egyikből hangot hallok.- Forduljunk meg! A kajak kiválik a sorból, tompaszögben fordul és egyenesen felénk tart. A vezető kiáltása száll valahonnan.- Hova mentek? A híd nem arra van.- Tudjuk. Segítség kell itt egy horgásztársnak... Aztán megyünk mi is. Az árral küzdő kajak egykettőre ott terem előttünk. Utasai érdeklődnek. Vázolom a tényállást és megmutatom a víztükörnek azt a darabját, amely alatt a mélyben horgászszékem rejtőzik. A kajak orrából kötelet dobnak nekünk: rögzítsük járművüket, ne sodorja el az ár. ők maguk mindkét kezükkel munkához látnak. Serényen döfködik evezőjükkel a vizet.- Ez így nem jó lesz. Fordítsuk meg a lapátot! A nyelükkel lefelé fordított evezőkkel elérik a fenék homokját. Dolgoznak. Sehol semmi. Vagy ötperces kutatás után fémes csendülés hallatszik a víz alól.- No végre. Újabb egy perc múlva előkerül a horgászszékem. Kissé csapzottan, de sebaj: nem cukorból van, hogy elázzon, elolvadjon. U f I álásan megköszönve a szíves és hathatós segítséget, felteszem a kérdést:- Honnan jönnek?- Gy.-ből. Onnan, ahol az a nagy disznóság volt, fiatalokkal - gondolom magamban. Hangosan tovább kérdezek:- Gy.-ből? De hiszen most tartanak arrafelé.- Gy.-ből indultunk, másik irányban. Beiktattuk a Balatont, a Zala folyót is. Most itt vagyunk és holnap hazaérünk Gy.-be.- Aha! Szóval a turisztikai nagy kör; mármint a vizes?- Pontosan.- Gimnazisták?- Igen. A kajak tovasiklik a felhős alkonyi eget tükröző sötét vizen - világító fehéren... Hazatérőben látom, hogy az árpási hídon napégette arcú, fiatal férfi álldogál. Elmélyülten nézelődik feketekeretes szemüvegén keresztül: kezében könyv. Láthatóan tanárember. Nyilván ő a túravezető. Komolyan rámköszön és én hasonlóan viszonzom köszöntését. A m m hídon túl gledában vesztegel hét kajak - kihúzva a parti fövenyre. Kicsit feljebb öt üdeszínű sátor gyönyörködteti a szemet. Narancssárga, zöld, kék. Egyik szebb, mint a másik. Nekem legjobban a zöld tetszett. Nemeseik azért, mert ez a szelíd zöld olyan harmonikusan, gyengéden illeszkedett a hullámtér haragoszöldjébe. Azért is, mert a zöld a reménység színe és Istenünk a reménység Istene. A reménység pedig nem szégyenít meg.
