Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 1. szám
Ttfli] hét a viláflban míg áradatja tart” A néhány hét múlva távozó óesztendő vitathatatlanul első számú világpolitikai témája volt Kelet-Európa sorsának alakulása. Egymás után dőltek el a leninista-sztálinista dominók. szinte napok vagy hetek alatt vált lehetségessé a korábban elgondolhatatlannak feltételezése: a magyar kormány bátor döntése a vasfüggöny széttörésére jelentékenyen előmozdította a Honecker-rezsim bukását, s miközben százezrek, sőt milliók sétáltak át a korábban szigorúan őrzött falon, egyre hangosabban tüntettek Prága utcáin. A „vájtfülűeknek” már Alexander Dubcek leningrádi tévé interjúja jelezte, hogy Jakes pártfőtitkár napjai - politikailag - meg vannak számlálva. S amikor a csehszlovák főváros világhírű színházában, a Laterna Magica-ban valamikor éjféltájt a drámaíró Havel és a prágai tavasz egykori vezére koccintott egymással, új időszámítás kezdődött az oly gazdag polgári hagyományokkal rendelkező északi szomszédországban. Ha ehhez hozzávesszük még az egykori teljhatalmú bolgár pártvezér, Todor Zsivkov eltávolítását - a londoni Financial Times értesülése szerint lényegében puccsot hajtottak végre az immáron korrupcióval vádolt 78 éves vezető ellen —, akkor bízvást megállapítható, hogy a mai Kelet-Európa egyetlen igazi sztálinista diktátora Ceausescu. kongresszusi „újjáváiasztása” ellenére, szűkebb és tágasabb nemzetközi környezetében teljes mértékben elszigetelődött. Hiába perdült táncra az országát teljes politikai elnyomatásba döntő pártvezér, Kelet-Európa mintha szívvel-lélekkel Shakespeare sorait olvasta volna ezekben a hetekben, mégpedig a caesari egyeduralmi törekvésekkel szembeszegülő Brutus szavait: „Az emberek dolgának árja van... / Ily duzzadt tenger visz most minket is; / Használni kell, míg áradatja tart. / Vagy vesztjük a sors kedvezéseit.” A kelet-európai civil társadalmak nem akarják „veszíteni a sors kedvezéseit” - veszítettek már eleget -, és így nem csodálható, hogy a parancsuralmi szocializmusok sorozatos bukása egyik első számú témájává vált a máltai partok közelében rendezett szovjet-amerikai csúcstalálkozónak. Az elmúlt napok legkiemelkedőbb nemzetközi eseménye még sokáig „munkát” ad a hírelemzőknek és diplomatáknak, annyi azonban bizonyos, Gorbacsov és Bush hadihajós eszmecseréi tükrözték, hogy napjaink nemzetközi életének fő vonalában a kelet-európai események haladnak. A világkultúrák keresztútjához Málta szigetének a közelébe a szovjet és az amerikai elnök olyan poggyásszal érkezett. amelyben felettébb eltérő, de megközelítően azonos tartalmú elgondolások is helyet kaptak. Vessünk rájuk egy rövid pillantást. Gorbacsov tárgyalási pozíciójának hátteréhez hozzátartoztak az elmúlt időszakban többször is föltűnt moszkvai beismerések a szovjet átalakítás előtt tornyosuló mind nagyobb nehézségekről. Több értékelés szerint a szovjet gazdaság a szakadék szélére sodródott, a „birodalom” perifériáin mind erőteljesebbek a függetlenedési törekvések, s így egyre erőteljesebb konzervatív nyomás nehezedik Gorbacsov reform-csapatára. Moszkva szemszögéből a máltai csúcstalálkozóra készülődve a korábbinál is hangsúlyosabb prioritássá erősödött, hogy a kelet-európai változások ne bolygassák a Szovjetunió valóságos biztonsági érdekeit. Az elmúlt hetek sorozatos idevágó tárgyalásaiból bízvást leszűrhető, hogy a Varsói Szerződésben vállalt tagság olyan határ, amely nagy - túl nagy- kockázat nélkül nem léphető át. Elsőrendű kérdéssé vált - mint századunkban annyiszor- a német ügy: Moszkva a két német állam fenntartásában érdekelt, s elutasítja a találgatásokat az újraegyesítésről. Ezen a ponton találkoznak a szovjet elgondolásokkal az amerikai megfontolások. Az újraegyesítést nem szabad sürgetni, mondta Bush elnök, s a párizsi meg londoni szövetséges élénken helyeselt. De a máltai csúcs előtt gyorsan Londonba repülő Margaret Thatcher arra próbálta rábeszélni a Fehér Ház lakóját, hogy egyoldalúan ne csökkentse a hadikiadásokat, ne vonja ki csapatainak egy részét Európából. A keleteurópai peresztrojkák, s kivált átalakuló szovjet biztonsági elgondolások alighanem hosszabb távon is erősítik a védelmi kiadások csökkentésének széles táborát Washingtonban. Ezek hátterében - értelemszerűen - egészen más természetű gazdasági gondok állnak, mint a Szovjetunióban, de az amerikai külpolitikára kétségkívül hatnak. A stabilitás fenntartásának igénye kötötte össze a két világhatalom vezetőjének a gondolatait, miközben Bush bevallotta, a Fehér Ház nem akar új nehézségeket okozni Gorbacsovnak, ez utóbbi pedig tisztában van azzal, Kelet-Európa új utakra indult, amelyek jobbára a többpártrendszer és a piacgazdaság felé visznek. Messzire mutatónak nem csak a máltai megbeszélések minősíthetők, hanem a szovjet államfő római, kivált vatikáni megbeszélései. SZKP-főtitkár még nem járt a Szentatya fogadószobájában, s az sem közömbös, hogy a világutazó lengyel pápa személyében kelet-európai származású egyházfő tanácskozott a szovjet politikai rendszer vezetőjével, akinek számot kell vetnie azzal, hogy a szovjet szocializmusból is elhamarkodottan száműzték a vallást. A kiigazítások folyamata megkezdődött, s ebbe a sorba tartozik az ukrán katolikusok ügye. Számukat nagyjából négy millióra becsülik, s a vatikáni eszmecserék előtt több ukrán városban sok százezren tiltakoztak Sztálin 1946-os döntése ellen, amellyel az ukrán katolikusokat beolvasztotta az orosz pravoszláv egyházba. A Vatikánnal az elmúlt hetekben a magyar diplomácia is tárgyalt, s a megbeszélések tovább egyengették az utat a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása előtt a Magyar Köztársaság és a Szentszék között. A budapesti diplomaták erőfeszítései beleillenek abba a sorba, amely az elmúlt évtizedekben mesterségesen szétzilált nyugati kapcsolatok újjáélesztésére irányul. Több oldalú közeledésünk a különféle nyugat-európai szervezetekhez nemcsak történelmi megalapozottságú: hiszen a Keletről jött magyarság mindig is része kívánt maradni a nyugati keresztény kultúrának. Az erőltetett szocializmus ezt az évszázados folyamatot próbálta megakasztani, de most a Németh-kormány a mérvadó ellenzéki pártok támogatásával úgy állítja helyre a nyugati viszonylatokat, hogy közben figyel közép-európai környezetünkre és kelet-európai kötelezettségeinkre. De a fejlett ipari országokhoz történő közelítés több elvi megfontolásnál: az átmeneti szakaszban lévő magyar társadalom stabilitása nem tartható fenn külső anyagi segítség nélkül, ez pedig csak a világgazdaság élvonalától várható. „A vállveregetés nem elég” — mondta budapesti tárgyalásain Genscher külügyminiszter, s a magával hozott ötszázmillió márkás hitel a legbeszédesebb bizonyítéka annak, hogy a Rajna partján jól ismerik a magyar gazdasági csőd természetrajzát. Jó üzletekkel kecsegtetett Ro Te Vu dél-koreai elnök látogatása, hiszen a politikus olyan országból érkezett, amely valamivel több mint húsz év alatt a legszegényebbek sorából a világ vezető ipari hatalmai közé emelkedett. Ettől mi fényévnyi távolságra vagyunk, de a világ gazdagabbik fele fölismerni látszik, hogy a közép-európai béke megőrzéséhez - némi túlzással — ugyanaz a három dolog szükségeltetik, mint a háborúhoz: pénz, pénz - és pénz. MARTIN JÓZSEF 6 HARANG
