Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 1. szám
Egy két ittfon Patronpufogtatók így év végére belefásulunk kicsit a történelem oly sokáig csak várt, de nem remélt gyorsabb menetébe. Annyi minden történik, hogy a fejünket sem kapkodjuk. Hol van már az év közepének kuruckodása, a „megint magára marad a magyar” gőgje, hol a semmiből jött, semmit sem látott, talán éppen ezért olyan nagyon „bátor”, nagyon odamondogatós fiatalok, a nemzeti hős fogalmát újszerűén értelmezők tevékeny lendülete? És hol leledzenek a csiszolt szavak, rafinált megoldások mesterei? A magabiztosak minden körülmények között, a hivatalból is ország-, sőt világértők? Hol van a jövőnk, hol van a múltunk, milyen a jelenünk? Próbáljuk meg, mintha választhatnánk: múlt - jelen - jövő; igen - nem - is-is. A múlttal kapcsolatban teljesnek tűnik a közmegegyezés. Egészen pontosan elég sokan hallgatnak. Igaz másként hallgatnak, s így nem olyan zavaróak, mint korábban a másként gondolkodók, akik viszont mind többet beszéltek. A kialakuló közmegegyezés ezek után az egyértelmű igenlés: igen, minden rossz volt, s igen, mindenki kegyetlen, ha csak icurka-picurka hatalma támadt. Érdekes, hogy a tapasztalat nem befolyásolja egyértelműen e vélemények tartósságát, teherbíróságát, ugyanis éppen a harmincasok a legkitartóbbak, s visszafelé haladva korban ebből a szempontból a nemzedékek állapota egyre csak javul. Gúnynak ne tűnjön, de hát igaz, végül is ez a mindenkori forradalmi nemzedék. Múltunkat igenlctte az európai filmkultúra is. Az európai filmdíjak közül Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia a „Recsk” - kel az évad legjobb kontinensen készült dokumentumfilmje címet nyerte el, míg Bereményi Géza az „Eldorádó"al a játékfilmek között lett első. Díjat kapott ok és okozat. Igen, tőlük a fiaink is tanulhatnak. Ha lehet, a jelenünk még inkább egyöntetű szavazatot kap: nemet és megint csak nemet. Nemet a létbizonytalanságra, a változatosság kedvéért ugyanazt a bonyolódó-átláthatatlan érdekviszonyokra: nehezen viseljük el, hogy másnak is rossz, hogy az ő szakszervezete is soron kívül akar árat és bérét emeltetni. Ennél már csak egyet viselünk el nehezebben: ha másoknak jobb, mint nekünk. A szomszéd füve pedig mindig zöldebb. Az új adótörvény sem sokat segített rajtunk. Három éve kezdődött, s ez a harmadik fő változata. Remélhetőleg már mindenkinek sikerült a tavalyit elfelejtenie, mert hamarosan ki kell tölteni az idei bevallási íveket. Ez persze még pár hónap, úgyhogy az előző okból kifolyólag az új kulcsokat még ne jegyezzük meg, mert csak összezavarodunk és jön a baj, ha öt éven belül elszámoltat a hivatal. Szótár kell majd minden évhez. Annyi azért máris látszik, hogy szerencsésen strukturálódik át a befolyandó adók sáv-szerkezete. A többség a négy fizetősávból a másodikba tartozik majd - ebbe nyilván besegít az infláció is jövő év végéig vagyis harmincszázalékosak leszünk. Tőlünk jobbra csak a kilencvenezer forint alatti 15 százalékosak botorkálnak. Vannak még ötvenezer forint alatti éves jövedelműek is, de számukra egyelőre nem épül sáv; nulla adókulcsuk egyben sebességüket is reprezentálja ebben a modellben. Annál többet remélhetünk a belső két sáv - bizonnyal nemzetmentő — három-ötszázezer forint fölötti húzóembereitől a negyvenszázalékosoktól és a félpénzűektől. Csak legyen türelmünk kivárni ezt az évet, hogy láthassuk... Bizonyára közülük kerül ki a legtöbb jelentkező, aki segítségére siet a parlamentieknek: azt a bizonyos messze fénylő csillagot, amit ugyancsak közmegegyezés oltott ki, ne kelljen a folyton tatarozásra szoruló épületnek cipelnie; leveszik ingyen, sőt referenciamunka gyanánt. Amilyen kis ország vagyunk inkább a nemes kebel nagyobb, mint a remélt üzleti siker. Csak az nem világos, hogy, ha sikerül a három méter átmérőjű tíz és fél mázsás jelképet úgy lehozni, hogy se a Parlament ne dőljön össze, se a csillag ne tűnhessen szándékosan megrongáltnak - ami nem méltó ilyen vállalkozáshoz - vajon melyik múzeumnak ajánlják fel. A munkásmozgalmi ugyanis pánikszerűen igyekszik nevet változtatni. Ha már szóba került a csillag; nem távoli asszociáció a munkásmozgalomról valamit legalábbis hallomásból tudóknak: szavaz(hat)tak a szegedi Csillag börtön lakói is. Ők annyiban szerencsésebbek voltak nálunk mostoha sorsuk ellenére, hogy kevesebb agitátor fért hozzájuk... Hát igen! Megint a múlt - jelen - jövő. Az igen - nem - is-is. A múltra mutogatva ki-ki mást talált megemlítendőnek, elutasítandónak. A jelenben kellett igent mondani, hogy a jövőnk más legyen. Mások szerint éppen ellenkezőleg. Ne hánytorgassuk fel, most, hogy végre elmúlt az első népszavazás pár nappal, ki miért titulált előzetesen árulónak bennünket, ha elmegyünk, illetve ha nem megyünk el, s ha elmegyünk, hogy mondhatunk nemet az igenekkel. Megosztott a nemzet, mondják most utólag a tudorok, s ahogy előtte árulók voltunk, utóbb mérsékeltek, higgadtak és politikusok lettünk, nem is sejtve, hogy egyszerre hány pártnak szereztünk örömet, önbizalmat, muníciót az eljövendő időkre. De vigyázzunk azokkal a patronokkal. A munkásőrség leszerelt, az MHSZ akár az őszi levél, a vadászati előjogok ellen meg újabban szenvedélyesen felszólamlott államminiszterünk, az egyik köztársasági elnökjelölt. Nem tudhatni, régi pajtásai haragszanak-e majd ezért rá, sőt azt sem, van-e összefüggés e támadás és aközött, hogy saját esélyeit az elnökjelöltségre csökkenni látja. Amj nek ugyanis ő az elmúlt évben neki ment, hogy lebontja, az sikerült is. Nem háládatlanság tehát azt mondani, hogy nagy nemzeti-bontó ő. Igaz. most már egyre nő az emberekben a kíváncsiság: milyen mint nemzeti építő? HALÁSZ LAJOS HARANG 7
