Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1989-12-13 / 2. szám

mi falunkban mindenkit megkeresztelnek, a fiatalok templomban esküsznek és pap temeti a halottat - mondta nekem néhány éve egy cserépváraljai férfi, amikor náluk jártam. - Mi a vallást mindig megtartottuk - tette hozzá a római katolikus hívő.- A nehéz időkben is? — kérdeztem tőle.- Nem törődtünk avval, mi van a világban.

*

Cserépváralja hatszáz lelkes kis falu a Bükk aljában. Innen nem visz tovább az út. Vasútja nincs, autóbusszal Tardon - a székhelyközségen - át Mezőkövesdre lehet eljutni, az a fővárosuk. A szántóföld errefelé kevés, a hegyesdombos vidék erdővel borított, vagy rét, legelő.

Kicsit félve indulok most a faluba. Sok minden változik, s amit évszázadokig sikerült megőrizni, a nagy rohanásban vajon meg tudták-e tartani továbbra is? Na és mi a titok, a megtartó erő?

Szombat délután csendes és tiszta az utca, ünnepre készülődnek. Kevés autó szaladgál, amit leállítanak, azt nem zárják be. A kapu többnyire jelképes. A hegy alatt, bokrok tövében boroshordó áll, mellette edények, szerszámok. Ember nincs a közelben. A bizalomnak valami alapja kell legyen.

A templom előtti lépcsőkön Molnár Józsefné harangozó éppen friss virágot rak a vázákba. Köszönök, bemutatkozom.- Úgy hallottam, errefelé vallásosak az emberek. Templomba is járnak?

A néni hamiskásan mosolyog.- Akkor is jártunk, amikor pedig nem volt templomunk!- Miért ne lett volna?- A háború előtt a kastély mellett, a hegyen volt egy kápolna, oda jártunk vasárnapi misére. Aztán a háborúban megszentségtelenítették, utána meg a téeszé lett, valami ebédlőt rendeztek benne. Akkor már az iskolába jártunk: ott volt az oltár az osztály végibe, odajártunk egészen addig, amíg ki nem zavartak bennünket.- Mikor zavarták ki magukat és miért?-Az államosításkor. 1957-ben.

Molnár Józsefné - ahogy később mások szólítják, Annus néni - nem olyan idős, hogy összetévesztené a dolgokat. Most mégis gondban vagyunk, hitetlenkedem. Rögtön üzen az egyházgondnokért, jöjjön fel Józsi bácsi, majd ő elmagyarázza.

Takács József hetvenöt éves, nehezen bírja a lépcsőket a háború óta. Kezében őszirózsa, amit sebtében szedett a kertjében, hátha kell még a vázákba.- Úgy volt, ahogy Annus mondja, 1957-ig állt az oltár az iskolában. Két nagy, összenyitható terem volt az iskola. hétközben redőnyt húztak az oltár elé. Katolikus iskolának épült. De egyik napról a másikra el kellett hagynunk. Akkor az utcára kerültünk, szó szerint véve . . . töprengtünk, hova járunk most már misére? Én javasoltam, hogy itt a hegyoldalban, a sziklába véssünk egy kis barlangot, legalább az oltár elférjen benne.

(A sziklavéséshez errefelé nagyon értenek. Régebben sok család élt barlanglakásban, nem is a legszegényebbek. Ma már csak egy ilyen „működik”, egy másik pedig múzeum. Messze földről járnak ide csodálni idegenek.)

Józsi bácsi folytatja.- A barlangot hamar kivéstük, berendeztük az oltárt és annál misézett a plébános úr télen-nyáron, hóban-fagyban, amíg ez a templom elkészült.- Kevesebb lett-e akkor a hívő, a misére járó?- Még többen jártunk, mint most. Minden gyerek eljött, minden fiatal itt állt. Nagy hidegben, viharban szólt a plébános úr, a férfiak tegyék fel a kalapjukat, mert megfáznak ...

A jelenlegi tardi plébános - akihez most a váraljai filia tartozik - csak három éve van ott. Keveset tud ezekről a viharos időkről. Felkutattam hát az akkori plébánost, Fias Istvánt.- Szegény faluba vetett a sors 1956

körül - mondja Fias István, most bodonyi esperes. - Jól emlékeznek az ottaniak, az iskolában miséztem. Se templomuk, se parókiájuk, se papjuk nem volt. Az elődömet kinyírták (félreállították), csúnya körülmények közt. Én egy bérelt szobában laktam, a házban se víz, se villany, se vécé. 1957-ben az alkotmány ünnepe előtt üzent a tanácselnök: azonnal rámoljuk ki az oltárt az iskolából, mert ott ünnepség lesz és oda többet nem mehetünk. Parancsuralom volt...- De az államosítás nem akkor történt!- Igen, de ők úgy érzik . . . Akkor vájtuk a barlangot. Három évig miséztem a szabadban, a hegyoldalban. Esőben az emberek zsákot húztak a fejükrehátukra, de kitartottak. Elhatároztam: márpedig ennek a népnek templomot építünk. Nem akartak adni rá engedélyt. Én azzal érveltem, hogy ha elvették, jár helyette másik. Szigorúan ítélt meg bennünket a megyei egyházügyi titkár és az Állami Egyházügyi Hivatal is. Mennyit megaláztak, előszobáztam, kilincseltem. Egyezkedtünk. Kikötötték, ha építhetünk, csak négyszer-nyolc méteres alapterülettel.- Miért éppen ennyivel?- Mert lemérték, ennyi volt a tanterem területe, amiben az oltár állt. Hiába mondtuk, a két terem együtt szolgálta az Isten házát. Kikötötték, tornya nem lehet! Sekrestyét nem építhetünk, és hátul legyen a hegynek, hogy körbejárni ne lehessen, nehogy kedvünk támadjon körmenetet tartani . . . Amikor mégis megszereztem az engedélyt, kiderült. nincs hozzá tervező. Ki mert 1958-ban templomot tervezni? A Jóisten segítségével akadtam rá a miskolci hűtőház építésénél az ottani főmérnökre, Csaba Lászlóra. Neki minden vágya az volt, építhessen egy templomot. Nem volt még telkünk. Amit kinéztünk, annak a tulajdonosa ellensége volt a vallásnak. És egy napon fordulat történt, ingyen átadta az egyháznak ...- Hogy épült fel a templom? - kérdem újra Váralján.- Úgy, hogy mindenki csinálta, amit kellett - mondja Takács Józsi bácsi. - Akkor még sok családnak volt ökre. Ökrösfogattal hordtuk a követ a bányából. A fogatnélküliek fejtették a követ, az asszonyok pedig rakodtak.

Erős Lajos így emlékezik:- Én akkoriban a miskolci építőipari vállalatnál mint segédmunkás dolgoz-HARANG 9

Ahol a hit megmaradt