Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 1. szám
S A Libanon cédrusa - Az európai kultúra gyökerei -„Megnőtt az életem. Minden eltörpült. Szeretek: én vagyok fontos és ő. Töprengés nélkül éljük az édes törvényeket. Fehérek vagyunk, tiszták és ostobák, mint az ostya. Lengőszakállú, öreg szikár pap mutat fel minket a hegytetőn: íme, a szentség! Térdrehullni!" (Dsida Jenő: Hegyi beszéd) Napjainkban egyre gyakrabban fogalmazódik meg - világnézeti hovatartozástól függetlenül hogy veszendőbe ment értékeink föltámasztásának elengedhetetlen föltétele a Szentírás ismerete. Mert a társadalom értékrendje nem épülhet föl a Tízparancsolat és a Hegyi beszéd alapeszméi nélkül. Az ószövetségi Szentírás első lapjain olvashatjuk, hogy Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, aki ennek alapján lett a világ ura. S mert Isten néven szólította őt, ő is nevükön szólíthatja a dolgokat. Nem a környezet meghatározottságaitól és szükségszerűségeitől függ, hanem az embertől kell függenie az egész teremtett világnak. A névadás gesztusa az összecserélhetetlenséget is jelzi. Csak szuverén személyiségek adhatnak egymásnak nevet, mégpedig olyat, amely minden mástól - még a másik embertől is - megkülönböztet. Ezért a névadásnak mindennapjainkban is akkor van értelme, ha ezt a különösséget, ezt a mással össze nem cserélhető sajátosságot fejezi ki. Az Újszövetség, a keresztény örömhír annyiban hoz újat az Ószövetséggel szemben, hogy az Isten nemcsak a világ teremtője és az ember névadója, hanem ő maga is emberré lett. Amikor Európa megszületett, átvette a keresztény kultúrát - illetőleg a kereszténység által közvetített zsidó vallási hagyományokat -, akkor az ember éthoszának, a személy fölcserélhetellen és egyedülálló önértékének hazája lett. Hamvas Béla egyik esszéjében írja, Csontváry magányos cédrusát elemezve: „Fa áll itt, a sok közül egy. Olyan mint a többi, de megismételhetetlenül és individualitásának dicsőségében egyetlen... Ami ma a legfontosabb, a személyiség, aki soha nem volt és nem is lesz több csak ez az egyetlen van, csakis most és itt, sehol másutt. Csontváry meg akarta festeni ezt a meg nem ismételhető, és minden mástól különböző individualitást, teljes dicsőségében, és nem önarcképet festett, hanem magányos cédrust a Libanon csúcsán.” Hamvas individualizmusról ír, mi azonban nagyon is jól tudjuk, hogy az ember csak közösségben válhat személlyé. De nem akármilyen közösségben! A kollektivizmus megfojtja ezt a tépett lombkoronájú cédrust, amely azonban még így sem áll véletlenül a lét horizontjának kiemelkedő pontján. Hogy az ember valóban személlyé válhasson, hogy a közösségben megtalálhassa önmagát - ahhoz szabadság kell. Ha az igazi demokrácia föltételezi a szabadságot, amely az ember személyi méltóságából fakadó, s ezért elidegeníthetetlen, alapvető emberi jog, akkor nem is születhetett meg másutt, mint a zsidó-keresztény hagyományú Európában. A szabadság azonban puszta lehetőség. Magának az embernek kell gondoskodnia arról, hogy tartalmat adjon ennek a lehetőségektől terhelt szabadságnak. De hogyan éli meg az ember magát a lehetőséget? A lehetőség elemei az idő horizontján tűnnek fel és foszlanak semmivé. Az idő képzete Európában ugyancsak a zsidókeresztény hagyománynak köszönhető. Mircea Eliade „A szent és a profán” című könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy az örök visszatérést hirdető keleti vallásokhoz és a Görögországban kialakult elképzelésekhez képest a zsidóság alapvető újdonságot hozott. Az Ószövetségben Jahve a történelmi eseményekhez kapcsolódó időben szól a népéhez, vagyis egy előrehaladó folyamatban, amelynek van kezdete és vége. Ezért szárnyalhatja túl a zsidó értelmezés a ciklikus idő eszméjét. A kereszténység még tovább megy a történeti idő értékelésében. Isten úgy lép a történelembe, mint halandó ember. Ha az idő nem ismétlődő, hanem visszafordíthatatlan, akkor a tartalmát meghatározó embernek felelőssége van. Ha a szabadság is úgy mutatkozik meg, mint feladat, akkor az idő nemkülönben. Ezért mondhatja Arisztotelész nyomán Aquinói Szent Tamás, hogy az ember lényege a múltja. Az ember múltjának, jelenének és jövőjének fölcserélhetetlen, csak rá jellemző egysége teszi lehetővé, hogy tudatára ébredjen önmagának, s ezt erkölcsi döntésben fejezze ki. Tetteit éppen azért kell mérlegelnie, mert azok létének kifejezői és alkotói egyúttal: nem foszlanak szét, mint a tárgyak körvonalai az esti szürkületben. A törvény előtt elévülhetnek a bűnök, az ember azonban emlékezik. Természetesen az idő önmagában véve nemcsak lehetőségeket jelent, hanem mérhetősége miatt, korlátokat is. Mint megállíthatatlanul előrehaladó folyamat sürget. S hogy ez mégsem tölt el minket tragikus sietséggel, az ámokfutás felelőtlensegevel - ahogy pl. Kierkegaard ajánlja -, az azért van, mert az ember képes egy viszonylag szűkre szabott időt is az egyetemesség tudatával megélni. S még a túlvilági életre sem kell feltétlenül hivatkoznia, hogy megvallhassa: az elmúló el nem múlót tartalmaz. Mert sejti, hogy az élete mégsem ér véget a halállal. Mert nem lehet a pusztulásé az utolsó szó. Pilinszky „Egy lírikus naplójából” című írásában olvassuk: „A művész: egyszerre minden ember, valamiképpen az egész emberiség. S minden valóban új mű: a világ újabb és újabb integrációjának, egyetemességének kifejezése. Ezer szóra tagolt, tragikusan boldog, egyetlen mondata.” De mi ez az egyetemesség vagy egyetemességigény, amelynek nemcsak a mű és nemcsak a művész, hanem végső soron minden emberi cselekedet, sőt maga az ember a hordozója? Ha végiggondoljuk a kérdést, akkor az európai kultúra értékrendjének - kritikát és tagadást túlélő - nyomaira bukkanunk. Egy elfelejtett üzenet megfejthetetlennck tűnő kódjaira, elmosódott vagy éppen eltorzult jelképrendszerére, amely azonban mégis létünk stigmája maradt. Mert a cédrus gyökerei mélyre nyúlnak. A tragédia mögött rejtőző reménység szava ez. Talán valóban csak egyetlen mondatnyi vigasztalás, mely azonban még így is kezünk összeszorítására késztet. Legyen bár benne egy könyv vagy egy másik kéz. Az európai kultúra titkát alighanem Gabriel Marcel fejtette meg. Vallotta, hogy amikor azt mondom, szeretlek, az annyit jelent, nem halsz meg soha... HARANG 5
