Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 1. szám
Ez a dramatikus játék feltehetőleg a diákok középkori aprószentek napi „püspökválasztási” játékából ered. A szokás a 13. századtól Miklós-napjára került át, és Európa nagy részén elterjedt. A lényege az, hogy Miklós püspök kíséretével együtt betér olyan házakba, ahol gyerekek vannak. Vizsgáztatja, imádkoztatja őket, és aszerint kapnak jutalmat vagy fenyítést, hogy ki hogy szerepelt. Ismert a Miklós-járásnak olyan formája is, ahol a láncos-álarcos, gyakran szalmába burkolt Mikulás ijesztgeti a gyerekeket és a fonóházbelieket (vagyis a Krampusz kiszorítja szerepéből a Mikulást), különösen protestáns vidékeken. Bálint Sándor jeles néprajztudósunk, így magyarázza a Láncos Miklós elnevezést: „Emlékeztetünk rá, hogy legendája szerint Miklós számtalanszor megszégyeníti, távozásra kényszeríti az ördögöt. így amikor Diána templomát lerontja, amikor az ördög a hajóba bújva vihart támaszt, vagy pedig asszony képében olajat küld a Miklós sírjánál égő lámpába. Az álarcos vagy kormos képű, szarvakat viselő szörnyalak zavart kelt, a gyermekeket ijesztgeti, el akarja ragadni, Miklós azonban megszégyeníti, sokszor láncra is veri. Innen a játék dunántúli magyar elnevezése. A régebbi kutatás még pogánykori maradványnak tartotta, Meisen azonban kimutatta, hogy itt voltaképpen elnépiesedett középkori ördögképzetről van szó.” Hogy mennyire élő hagyományról van szó, arra Bálint Sándor több példát is említ. Csepregen még a századfordulón is házról házra jártak a fiatalok, Miklós napján ijeszteni. Láncaikat csörgették, néhol meg is verték vele a járókelőket. Ilyenkor még a szomszédba se kívánt senki átmenni. A Vas megyei vépi néphagyomány szerint „Láncos Miklós álarcban, kezében láncot csörgetve előszeretettel megy oda, ahol tollfosztó van. Ijesztgeti a lányokat, gyerekeket, olykor fához vagy kútágashoz köti őket. Ajándékot nem szokott kapni, néhol meg is kergetik. Miklós estéjén a csornai legények, olykor lányok is, láncot kötöttek a derekukra. Arcukat bekormozták vagy álarccal födték el. Köszönteni mentek. Valamikor imádkoztak' is, amelyért ajándék járt. A szokás napjainkban már esti, utcai korbácsolássá fajult.” A zajkeltés - kolomppal, ostorpattogtatással, tülköléssel - karácsony táji népszokásaink jellegzetes eleme. így próbálták meg elriasztani a hosszú decemberi estéken, éjszakákon a kísértő gonosz szellemeket. Ez a mozzanat átkerült azóta szilveszter éjszakáján, újév hajnalán a városi folklórba is. Nálunk a Mikulás rendszerint az ablakba kitett csizmába, kis cipőkbe teszi az ajándékot, az angolok Santa Claus-a (ugyancsak Szent Miklósa) a kandallópárkányra akasztott zoknikat tölti meg minden jóval. Képeslapokon gyakran látni, hogy lovasszánon repül, régi képeken úgy is ábrázolták, hogy egyik kéményről a másikra ugrat. Ahol ugyanis ajtót, ablakot zárva talál, ott a kéményen át jut be. Mi úgy véljük, az agg püspökhöz inkább az ablakon keresztül való ajándékozás illik. Erre életében is találunk példát. Épp egy ilyen esetről szól a másik, egykorú Miklós-legenda: hogy mentette meg egy gonosz apa három lányát (Illyés András legenda szövege). Az elszegényedett „nemesember” három leányi férjhez menendők valának. Minthogy nem volt neki mivel tartani, vagypedig becsületesen férjhezadni hajadon leányit, tisztátalan életre akará kényszeríteni őket, hogy ezáltal magoknak és néki eledelt szerezhetnének. Megértvén e dolgot Szent Miklós, gondolá, hogy ő jobb alamizsnát nem tehetne, mintha azoknak a leányzóknak testeket a tisztátalanságtól, lelkeket pedig a rút fajtalan vétkektől megoltalmazná. Azokáért sok aranyat kötvén egy keszkenyőbe, éjjel a szegény embernek házához méné. Látván egy ablakot félig kinyitva, mely a házban affelé szolgál, ahol a szegényember aluszik vala, béveté azért Szent Miklós a keszkenyőbe kötött aranyakat az ablakon, és visszatére a maga házába. Fölserkenvén álmából a szegény ember, és az Isten áldását megtalálván, hálákat ada Istennek.” Miklós a keleti egyháznak máig legtiszteltebb szentje, de már a IX. századtól terjedt kultusza a nyugati keresztények körében is. Felsorolni is sok, hány céh foglalkozási ág és csoport tagjai tekintettek rá úgy, mint patrónusukra: a gabonakereskedők, pékek, borkereskedők, ügyvédek, halászok, vászonszövők, patikusok, olajárusok, halászok, vízimolnárok, hídépítők, rabok, zarándokok, eladó lányok és diákok. Magyarországi kultusza feltehetően az Árpád-házi királyok idejére megy vissza. Ereklyéjének egy darabját Szent István hozta hazánkba. „Ehhez úgy jutott - írja Bálint Sándor -, hogy a görög császár szövetségében seregével egy bolgár uralom alatt álló város elfoglalásában vett részt. István a katonáit nem engedte zsákmányolni, mint a görögök tették, hanem bement Szent György templomába és onnan elvitte a benne őrzött ereklyéket, közöttük Miklósét. Ezeket később András király örökölte." Ma már furcsa ilyesmit olvasni, hogy az ereklyéket ide-oda viszik, „rabolják”, ám ez akkoriban egészen természetes, kegyes cselekedet volt. Az ereklye innen Liedűinus francia származású bihari püspök révén Franciaországba került. 1047-ben meglátogatta Liege városában élő testvérét, és az ereklyét magával vitte. NAGY EMŐKE I .HARANG 33
