Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1989-12-20 / 3-4. szám

Emke aluljáró, hétköznap dél. Középütt többszörös embergyűnl, csődület, zsivaly.- Ne menj oda - rántja vissza kíváncsi barátját egy fiú. - Az emberek olyanok, mint a disznók, ha valamit közéjük löknek, odaszaladnak.

A fiúk el, én közelebb lépek. Csövesek, csavargók, fiatalok és idősek fekszenek ledobált rongyaikon. Elfoglalták az aluljárót, így tüntetnek, így adják tudtunkra, hogy nincs hol aludniuk, most már a pályaudvarokat is bezárták előlük.

Eltöprengek: ki dobta őket közénk? Ki a disznó ebben a játszmában? De nincs idő töprengésre, újabb érdeklődők jönnek.- Undorító - mondja egy jól öltözött csinos lány, ékszerekkel teli. - Inkább mennének el dolgozni...- És akkor lenne lakásuk? - kérdi tőle valaki.- Hát persze.- Te dolgozol?-kérdem hátrafordulva.- Naná.- És van lakásod?- Hát persze, most vett egyet a papáin... — és kulcscsomót ránt elő a zsebéből. Slusszkulcs is van közte.

A vita éleződik.

Déli pályaudvar, hétköznap este. Az íves feljárati lépcső két oldalán ülnek, fekszenek csomagjaik mellett az otthontalanok. A jómódúak feslett kabátban, mások csak zakóban, alatta ingek, pulóverfélék, többen szögekkel kivert bőrdzsekiben. A nagyteremben minden pad foglalt, a tényleges utazó azonban kevés;

aki mégis utazik, távolabb húzódik az itt „lakóktól”. Akik hangosak, kiabálnak, hülyéskednek, lökdösődnek, valahogy el kell tölteni az időt. És tagadhatatlan, büdösek.- Mikor mosdott utoljára? - kérdek egy dzsekis fiatalt.- Én? Könnyebbet kérdezzen. Lát itt fürdőszobát?- Mikor váltott fehérneműt?- Ez a készletem - tálja szét a kabátját.- Mikor aludt ágyban?- A nyáron egy csajnál. Micsoda marhaság, pont nyáron!- Mióta alszanak itt ennyien?- Amióta hideg van.- Én egy telefonfülkében akartam aludni - mondja egy srác -, de a rendőrök felköltöttek, bevittek a fogdába. Reggelizés előtt kiengedtek. Kivételesen nem is bántottak.- Régebben hol töltötték az éjszakákat? - kérdem egy csoporttól.- Üres vagonokban, amiket kitoltak holtvágányra. De a vasutasok kidobáltak bennünket, vasrudakkal zavartak el.- Pincékben - egészíti ki valaki. - Szenespincében, a régi házakban, a Józsefvárosban. Régebben lakótelepre is jártunk, de ott feltűnők vagyunk, zárják a kapukat, azonnal hívják a rendőrséget. Pedig mennyi jó meleg folyosó van azokban a házakban!- Múlt éjjel hányán aludtak itt?- Legalább kétszázan.- A többi pályaudvaron is...?- A Keleti, a Nyugati, a Józsefvárosi dugig. Nekem itt vannak a haverjaim.- Kik ezek az emberek, honnan jöttek elő hirtelen? - kérdem az Utcai Gondozó Szolgálat jelenlévő munkatársát. Mert már ilyen is van. pecsétes igazolvánnyal.- Ezek az emberek eddig is az utcán éltek, csak nem figyeltünk eléggé rájuk, nem vettük észre. Én se, mások se. Valamilyen okból nincs lakásuk. Egykori állami gondozottak, akiket tizennyolc évesen az utcára tesznek az otthonokból. Csonka családokból, mindenféle zűrös családból jönnek, alkoholista szülők mellől, idegbetegek mellől, akik elzavarják a gyermeküket. vagy azok nem akarnak részt venni szüleik életében. Vannak vidékről följöttek, egy darabig rokonnál húzták meg magukat, esetleg albérletben, de a rokon megunja őket, az albérletet nem tudják fizetni... Jönnek börtönből is, nem fogadja vissza őket a család, vagy nincs meg az élettárs, a szülő, elköltözött, meghalt, ki tudja...- A viták, ellenérzések általában azon lángolnak fel: nem dolgoznak ezek az emberek?

A körülöttem állók szinte egyszerre válaszolnak.- A társadalomnak kell biztosítani azt, hogy legyen lehetőségünk dolgozni...- Nekünk nincs lehetőségünk!- Ezért rúgnak belénk. Ezért aztán csak az utcán élhetünk.- Nem is akarnak dolgozni! - kiabálja egy jól öltözött cigány férfi. - A fiatalok csak lopnak, rabolnak. Hányat megfognak közülük a boltban, mennyi a feljelentés ellenük! Az intézkedő rendőrt megverik, a vasutasokat elkapják, a takarítónőket elzavarják, csak mocskot, pisz-Hajléktalanul