Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989-12-20 / 3-4. szám
Karácsonyi A hagyomány A karácsony szinte egyidős a keresztény kultúra történetével. Azért ez az apró megszorítás, mert első ízben 343-ban, I. Gyula pápa idején, Rómában volt ünnep. Huszadik századi eszünkben nyomban felbukkan a kérdés: Miért kellett az ünneppé nyilvánítással több mint háromszáz évig várni? Nos, feltehetően azért, mert az egyház által szentesített korabeli okmányok egyike sem jelöli meg pontosan a születés dátumát. Lukács evangéliumában az áll, hogy Jézus születésének egy időbe kellett esnie az Augustus-korabeli egyetemes népszámlálással. Viszont két másik - Lukácstól és Mátétól származó - evangéliumi feljegyzés szerint születése Heródes uralkodásának végső éveire, az időszámításunk előtti hatodik év tájára esik. Közel kétezer év távolából szemlélve a dolgot kimondhatjuk: nincs abban semmi rendkívüli, hogy a szóbeli és írásbeli hagyomány nem volt napra pontos, hiszen ha belegondolunk, még nagyapáink idejében - a huszadik század elején! - is sűrűn előfordult, hogy az anyakönyvek, mi több, a szülői emlékezet is pontatlanok. Egy-két nap ide vagy oda, mindez mitsem számít ahhoz képest, hogy életünk fekete égboltján felragyogott az örök élet betlehemi csillaga, ő eljött, megszületett. A következő izgalmas kérdés, hogy miért éppen december 25-re tette Gyula pápa a karácsony ünnepét? Valószínűleg azért, mert Rómában ez a nap annak előtte is az egyik legfontosabb jeles napnak számított: a legyőzhetetlen Nap születésének, illetve újjászületésének ünnepe volt. Bármennyire különbözik is a kalsszikus görög-római és a keresztény kultúra, ez a pont gyönyörű egybeesés és kötődés, hiszen Krisztus, aki minden, életünk napja is. Éltetője, fénye, melege, reménye. Az egykori ünnepelt, Szaturnusz a görög Kronosz mitológiai történetét „örökölte meg” és építette be a római kultúrtörténetbe. Kronosz, a gyermekeit felfaló, örökkön magát emésztő és önmagából újjászülető idő jelképe lett. A neve is az idő fogalmára utal. A szatumáliák hetekig tartó, féktelen mulatozásokkal tarkított hagyománya már Honorius császár idején kezdett megszelídülni, azzal, hogy e napon, december 25- én a császár a cirkuszi játékokat egyszerűen betiltotta. A vigadozásról persze nem mond le egykönnyen a halandó ember, így született a kompromisszum: a karácsony az áhítatos megemlékezés napja legyen, a farsang meg a táncmulatságé. Szerencsére az élet nem hagyja magát egyenruhába öltöztetni, így e megkötés alól is sűrűn voltak kivételek. A székelyeknél például karácsony napjától négy napon át szólt a muzsika, állt a bál. A legények karácsonykor a leányokat köszöntötték jókívánságokkal, akik egyebek mellett viszonzásként pénzt is adtak, hogy legyen a muzsikásoknak. Egy öreg adatközlő így emlékezik ifjúságára: „egy ének volt az egész falu”. Ma, amikor Erdélyben a Kárpátok Géniusza a karácsonyt is nemlétezőnek nyilvánította, még gyertyát is kockázatos szenteste, a jól lefüggönyözött ablakok mögött gyújtani, nemhogy táncba menni. És mégis van karácsony. Titokban ülik meg, mint az őskeresztények. De térjünk vissza nyugalmasabb vizekre, a rómaiakhoz! És nézzük meg, mennyi minden hagyományozódott tovább az évezredek során. Attól, hogy a kultúrák egymásra épülnek - mást nem tehetnek -, nem lettünk szegényebbek, inkább gazdagodtunk. Ezt talán minden más világvallásnál bölcsebben látták be a keresztény egyházak. Amit az egyház értéknek látott, azt beépítette saját hagyományrendszerébe, ezzel együtt maradt valami eredeti íz, zamat a szokáscselekményeken. Némi klasszikus műveltséggel elegyített tréfával gyakran szokás így kezdeni a mondatot: Már a rómaiak is... Tény s való! Már a római szatumáliákon is szokás volt az ajándékozás. Főként a szegényeket volt ildomos így megsegíteni, no meg a gyerekeket megörvendeztetni. Flaviustól, a zsidók történetírójától tudjuk, hogy a hagyományok szerint épp e napra esett templomszentelési emlékünnepük, mikor is a templomban szentelt fáklyákat, gyertyákat gyújtottak. Ha akarjuk, a gyertyagyújtás hagyományát megint csak eredeztethetjük a szatumáliáktól. Általános volt, hogy e napokon mindenfelé örömtüzeket gyújtottak, a fényből vett szikrával köszöntötték a fényt. Az ajándékozás mellett szokás volt a tombola-féle ajándék kisorsolása. Megvoltak a későbbi karácsonyi társasjátékok előképei is. Martialis epigrammáiban említést tesz mindkettőről, leírja, hogy kortársai dióra játszottak. Talán meglepődnek olvasóim, de tény, hogy szerte az országban szokás volt az éjféli miséig dióra kártyázni még az utóbbi évtizedekben is. Nyilván sokan vannak, akik emlékeznek rá. A dióról érdemes még azt is tudni, hogy jósoltak vele. Karácsony este minden családtag feltört egyet-egyet, és akié férges volt, az bizony nem sok jóra számíthatott, úgy vélték, napjai meg vannak számlálva. De hát játék és emelkedettség együtt teszik az ünnepet azzá, ami. A rómaiak ünnepe Janus-arcú volt: egyik arca a múltba, a másik a jövőbe tekintett, ilyeténképpen a pillanat a teljességet szimbolizálta. A teljességet, amiben a szűkölködés és a bőség a szomorúság és vígság együtt van. Ez a szellemi örökség is ránk hagyományozódott. Gondoljunk csak arra, hogy a karácsony voltaképpen a december 24-i böjttel kezdődik. Jeles nap ez is, a javából, megannyi szokáscselekménnyel. De ez már egy másik történet. Karácsonyi köszöntők Karácsony böjtje, a naptár szerint december 24-e, az egész magyar nyelvterületen már az ünnep kezdete. Ezen a napon sehol mezei munkát nem végeztek. A férfiak rendet raktak a gazdaságban, kitakarították az istállókat, az asszonyok és lányok sütöttek, főztek, takarítottak. A katolikus családok régen egész nap böjtöltek, s csak az esti harangszó után ültek le a gondosan megterített asztalhoz. Ezen a napon tilos volt bármit - még egy gyúródeszkát is - kiadni a házból, mert az szerencsétlenséget vont maga után, így tartották. Ez alól csak az ajándék képezett kivételt. Ajándékozásra pedig bőven volt alkalom. Általánosan elterjedt szokás volt, hogy ezen a napon a pásztorok ellátogattak minden házhoz, ahonnan állatokat - juhot, marhát - őriztek. Egy-egy vesszőköteggel a hónuk alatt sorra járták a házakat, köszöntőt mondtak. Ezt követően úgy illet, hogy a gazdasszony kötényébe bugyolált kézzel kihúzzon egy szálat a kötegből és azzal megverje a pásztorokat. Aztán borral, pá-68 HARANG
