Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989-12-20 / 3-4. szám
szellemét, kiknek kiűzésére szövetkeztek az új tulajdonosok. De így jártak azok is, akik nem az ifjúsággal foglalkoztak. Házaikból kollégiumok és üzemek lettek. A gondozott épületeket mára kikezdte a pusztulás. Málló falakkal, rossz tetővel néznek a jelenbe. Lakóik pedig, tanárok és lelkipásztorok - a túlélők - kikerülve az internálótáborokból, ahová 1950 nyarán egy-egy éjjeli megrohanás után hurcolták őket az AVH legényei, ide menekülhettek .Pannonhalma védő falai közé. 1951-ben létesült a szociális otthon. Sárközy Pál, akkor pannonhalmi főapát, a kolostor kétemeletes szárnyát felajánlotta szerzetestestvéreinek. Pannonhalma területén így állami intézmény is működött, mely az idős szerzetesek gondozását látta el. Az induló létszám 110 fő volt. Pannonhalma mindent megtett vendégeiért, betegszobát, nagyméretű kápolnát alakított ki. Az állam is beleszólt a szociális otthon életébe. Minden szobába két főt helyezett. Kettesével laktak ott azok, akik egész életükben megszokták az egyedüllétet. Ez az új helyzet sokaknak kisebb tragédiát jelentett. Megosztott életet, mely kizárta a magányt és az elmélyülést. A gondozást az apácák végezték, de a vezetést állami alkalmazottak látták el.- Egyetlen rossz szót sem szólhatok az állami vezetésről - mondja az egykori munkatárs, ki maga is nyugdíjasként él az otthonban. Mindent megadtak, amire szükség volt, a télikabátig bezáróan. Inkább az volt a baj, hogy szerzetesek lévén, az atyák nagyon egyszerűen éltek, sokan még térítőt sem akartak az asztalra. Sajnálni kellett őket. Félbemaradt életek voltak, le nem zárt életúttal. Mit tehettek itt? Imádkoztak, olvastak. De mindegyikük tudta, hogy ezt a sorsot vagy küldetést Istentől kapták, és így is fogadták el. Zokszó nélkül. Viszonylag mindent megkaptak, de ez kevés. Az igazi család fiatalokból, középkorúakból és öregekből áll. így van ez a szerzeteseknél is. S ez a nemzedéki harm()n'a külön erőt és biztonságot mindenkinek. Itt csak öregek vannak, egyfajta megcsonkított, egyoldalra billent család. Ez a tudat a legnehezebb. Számukra nincsen feladat, meghalni jöttek Pannonhalmára és jönnek ma is. 1951-től 433 szerzetes halt meg Pannonhalma falai között és közülük több mint 300 itt nyugszik a községi temetőben. Hatalmas zöld tömb a ravatalozó mögött. Egyforma, katonás sírok, rendezett sorokban, közöttük szabályos út. Sok-sok egyforma betonkereszt. A felirat szűkszavú. Név, a szerzetesrend rövidítése, a születés és halál évszáma. A sírokon kúszófenyők egybefonódó ágai. A látvány roppant jelképpé nőtt, az egység, a közös sors és a névtelenség jelképévé. Itt fekszünk: tanárok, nagy hírű tudósok, rendfőnökök és segítő testvérek a halál kiszámíthatatlan sorrendjében. A pannonhalmi szeretetotthont lassan felszámolja a történelem változása. Az újonnan nyíló szerzetesházakban helyük lesz majd az öregeknek is. Saját közösségük szerető gondozásában élhetnek. De itt maradnak Pannonhalmán a sírok, mint felemelt ujjú tanuk. Itt maradnak úgy, ahogy Erdélyben és Szlovákiában, hol a templom környékén a magyar nyelvű sírfeliratok vallanak egy népről, mely itt élt és alkotott. Pannonhalma is vallani fog, a testvéreit befogadó apátról és arról a zord korról, mikor a nemzet egyik legfontosabb rétegét, a szerzetesnevelőket száműzték a társadalomból. A temető hallgat. S hallgat Pannonhalma kolostora, nem vádol és nem kér elégtételt. Korzenszky Richárd szavai szerint sziget. A szabadság szigete, Szent Benedek tanítása értelmében, mint aki az imádságot, a munkát és a békét hirdeti. MÁRKUS LÁSZLÓ 58 HARANG
