Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989-12-20 / 3-4. szám
GYERMEKOTTHON A HŰVÖSVÖLGYBEN Színes képeink a 23. oldalon Az 56-os buszról ha leszállunk választhatunk a sétautak közül. Vagy tovább megyünk Hidegkút felé, vagy ha azonnal erdő közelébe szeretnénk érni, induljunk el a Báthori László úton, ahol mindjárt szemünk elé tűnik az Evangélikus Eü. Gyermekotthon bejárata. Több ez egyszerű kapunál, hiszen azonnal ránkköszönt egy hatalmas faliképről Jézus. Kitárt óvó, hívogató karjaival két ősi keresztény üzenetet szimbolizál: az egyik - „én vagyok az ajtó” - gyermekek és szülők, látogatók és itt dolgozók úgy lépjetek be ebbe a házba, hogy itt Jézus emberségét valósítsátok meg. A másik jelkép: ,Jézus a jó pásztor”, ami arról beszél, hogy munkatársaink szakértő gondozásán keresztül Jézus gondoskodó, „pásztori keze” vigyáz ebben az Otthonban az ő „kicsinyeire . Javarészt budapesti szülők 90, értelmileg sérült gyermeke él Otthonunkban, akik közül sok a mozgássérült, és van egy-egy kisebb csoport epileptikus és vak gyermekünk is. A speciális „eseteket” most hadd ne soroljam, mert az csak terhelné az olvasót. - 30 „szakember”, gyógypedagógus, gyógytornász és gondozónők - vállalkoznak arra a „hallatlan feladatra”: otthont adni gyermekeinknek. — mint ahogy ezt nevünk, „cégérünk” is hirdeti. Volt már minden ez az épület. A század elején híres korcsma, később Diakonissza Anyaház, azután Theológus Otthon, s a néhány éve befejeződött rekonstrukció során vette fel „gyermekotthoni arcát”. Ekkor bővült gyógy-tornateremmel, foglalkoztató részleggel, orvosi szobával; egyházunk, s nagy részben külföldi hittestvéreink áldozatos szeretetét is Tamaska Gyula felvételei beleépítve e falak közé. - Vannak barátaink Helsinkitől Münchenig, Ausztriától - Svájcon keresztül - Hollandiáig, akik évek óta kísérik figyelemmel, szeretettel a gyermekeink között végzett munkánkat, - csak a „budapesti barátunk kevés”! Talán mert túl közelvagyunk egymáshoz? - Vagy talán bátortalanul, „halkan kopogtattunk” eddig? - Legyen hát ez a néhány sor a mi „kopogtató levelünk”, - s ha nyomában valaki megkérdezné „no, és mit kellene segíteni”? - engedjék meg akkor, hogy ezt most elsoroljam. „Pótmamákat keresünk” — otthontteremtő igyekezetünknek egyik komoly gátja, hogy gyermekeink egy részét a hétvégeken, nagy ünnepeken a családjuk öleli körül: vannak azonban akiket senki sem „visz el”, vagy akiknek senki sem gondol születésnapjára, névnapjára. - Mi biztosak vagyunk abban, hogy vannak olyan családok, ahol néha lenne egy „üres szék” még az asztal mellett, - lenne „egy kis idő” az elvesztett szülő pótlására. „Ki tanít meg minket szőni?" - Gyógypedagógusunk - Tilda Néni - műhelyében nagy vállalkozásba kezdtünk: szőni tanulnak a gyermekeink. De igazából mi nem ismerjük ezt a „mesterséget”. Kellene egy „házi szövőtanfolyamot” indítani, ha volna „mester”, aki venné a fáradságot, hogy ezt a mi „nem pénzes társaságunkat” bevezetné a szövés-fonás ősi mestersége titkaiba. Gyógytornászok, bábosok, gyermek-színjátszók és „válogatott cigánykereket hányák” is kerestetnek, akik berozsdásodott ízületeinket, s az intézeti életben megszürkült, élményszegény életünket gyúmák-simogatnák éppé, elevenné. Persze nem árt, ha őszintén fel tesszük a kérdést: mit kap az ember, az ilyen „szeretetszolgálatban”? - A 90 gyermek valamelyikében talán „egy családtagot”, s az itt dolgozó munkatársaink közül valakiben talán „egy testvért”, vagy egy „barátot”. - Amit azonban az önzetlen szeretet „áldozatában kap az ember, az a minden eddiginél fontosabb „belső öröm”, - amikor már tudom: „jó adni!"- Aztán majd a télen, - ródlizás után, amikor kiszállunk az Úttörő-vasút végállomásánál, - vagy majd tavasszal, ha friss levegőt szívni indulunk el a „Nagy-rétre”, - jusson eszünkbe: ott a kis erdő mögött van egy Otthon, ahol azok élnek, akik ma ebben az újságban megmutatták az arcukat, elmondták a gondjaikat, de odakínálták a barátságukat, a szívüket is. - És ne feledjük azt sem: ennek az Otthonnak van egy kapuja - Jézus, - ahová mindenkit az Ő nevében várunk! CSIZMAZIA SÁNDOR 24 HARANG
