1974. április 17. - Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága üléseinek jegyzőkönyvei (HU BFL XXIII.102.a.1)
269
A korábbi években - 1966-68 éa 1971-ben - ezt a módszert úgy alkalmazták, hogy az összetartozó mutatókat kerületenként sorban rendszerezték és ezeknek a mutatóknak valamilyen elv szerint képzett pontszámokat adtak. A pontszámokat kerületenként összeadták és a pontszámokból próbáltak következtetni a kerületek ellátottsági szintjének egymáshoz való viszonyára. A kérdés ilyen jellegű megközelítése a pontszámot képezők szubjektív Ítéletétől, vagyis attól függött, hogy milyen jelentőséget tulajdonítottak az egyes mutatóknak és azok egymástól való eltérésének, valamint hogy a pontszámképzés során ez mennyiben realizálódik. A módszer lényege az, hogy: minden egyes kerületre jellemző mutató valamilyen elv, rangsorbeli elhelyezkedés, vagy más jellemző szerint /például átlaghoz való viszony alapján/ kapott egy pontszámot, ami az ellátottsági mutató abszolút színvonalát fejezte ki. Ezekután aszerint, hogy az adott mutatót az ellátottság szempontjából milyen súlyúnak értékelték, külön súlyozó tényezővel beszorozták az adott pontszámot. A korábban alkalmazott módszer olyan elemeket is tartalmazott, melyek nem vették figyelembe a mutatók köréből és jellegéből adódó eltéréseket, bár azok kellő matematikai-statisztikai módszer alkalmazásával kiszűrhetők. Az első feladat az volt, hogy a mutató naturális értékének megfelelő átalakításával a súlyozáshoz megfelelő ellátottsági alapszám álljon rendelkezésre. A mutatóval szemben támasztott követelmények az alábbiak:- a mutatónak tükrözni kell az átlagos ellátottságtól való eltérés irányát és nagyságát az adott mutató és kerület tekintetében, 90 fi r > - 8 - .
