Csiffáry Gergely: Manufaktúrák és céhen kívüli ipar Heves megyében - Tanulmányok Heves megye történetéből 14. (Eger, 1996)
16. HAMUZSÍRGYÁRTÁS
16. HAMUZSÍRGYÁRTÁS A kálium-karbonát (K2CO3), régi magyar nevén hamuzsír, latinul: sal alcalicus, ebből eredő népi nevén szalajka, olyan vegyi anyag, amely a szappanfőzés, az üveggyártás, salétromfőzés és a textilmanufaktúrák sokáig egyetlen lúgos kémhatású és ezért nélkülözhetetlen nyersanyagát jelentette. 1850-ig a hamuzsírfőzés Magyarországon a vegyipar első, erőteljesen kifejlődött ágát képviselte a manufaktúrák korában. A hamuzsír készítésének technológiai sorrendje a következő: 1. hamutermelés, 2. kioldás vagy kilúgzás, 3. bepárlás, 4. kalcinálás. A hamutermelés a fa természetes úton való égetése útján történt. A faégetés kezdetben a helyszínen lábon, majd veremben, végül kemencében folyt. Az égetésnél ügyelni kellett arra, hogy a hamu, amely a fa tömegének átlagosan 0,5%-át teszi ki, ne szennyeződjön. A hamut gyűjtötték, hónapokig tető alatt tárolták, mert idővel felismerték, hogy az állott hamu több hamuzsírt tartalmazott. Később rájöttek arra is, hogy a korhadó fa hamutartalma magasabb, minthogy a korhadás folyamán annak csak a szerves anyaga megy tönkre, s így csaknem tízszeresére növekedik a hamunak a szerves anyaghoz viszonyított súlya. A következő művelet a hamuzsír kioldása. Ennek során hideg vízbe beáztatták, miközben bizonyos hidrolízises reakciók játszódtak le 1-2 óra alatt. Ezután langyos, majd egyre melegebb vízzel feltöltötték, úgy, hogy legalább 3-4 cm vastagon elfedje a víz a hamut. E célra kettős fenekű kádakat használtak. A felső fenékdeszkák át voltak lyuggatva, rajtuk szalma volt. Erre helyezték a hamut és felöntötték vízzel. A kád fenekén lévő leeresztő csapon az összegyűlt oldatot felfogták és újból felöntötték. Ezt mindaddig ismételték, amíg a folyadék 20-25 %-os töménységűre össze nem sűrűsödött. Ebben már a tojás nem merült el, s így ellenőrizték a folyadék sűrűségét. Ezután a bepárlás következett. Az oldatot mindaddig sűrítették, amíg kenőcsössé nem vált, majd kiszárították. E célra üstöket használtak, amelyben előbb gyenge, majd erős tűzön bepárolták az anyagot. Az üst oldalára rátapadt masszát vaskaparókkal levakarták. így nyerték ki a nyers hamuzsírt (cinis clavellata). A hamuzsírgyártás utolsó művelete a kiégetés vagy kalcinálás, amikor a szerves szennyeződéseket kiégették és a vizet eltávolították. A kiégetéshez boltíves, négyszögletes alaprajzú kemencéket építettek, amelynek oldalai kb. 4,5 m hosszúak voltak, de emellett épültek téglatest formájúak is. A két végen lévő rácsokon tüzet raktak, a rács fenntartotta az égő fát, a hamu viszont az alatta lévő verembe hullva összegyűlt. A kemencékből a füstöt kémény vezette el. A kiégetéshez előbb a kemencét jól felfűtötték 8-10 óra alatt, majd amikor áthevült, betették a nyers hamuzsírt a kemence közepébe. Azért, hogy az anyag ne szennyeződhessen el, téglából emelt gát választotta el a tűztől. Erre azért volt szükség, hogy megakadályozzák az anyag túlhevülését, mert az esetben a kalciumkarbonát, a hamu és a kemence szilikáttartalmával reakcióba lépve, üveggé vált volna. A kemencébe helyezett nyers hamuzsírt 2-3 órán keresztül többször megkeverték, hogy a benne lévő szerves anyag minél könnyebben eléghessen. Az elkészült fehér hamuzsírt erős nedvszívó hatása miatt levegőtől elzárt, szurkozott fedelű ládákban, hordókban tárolva hozták kereskedelmi forgalomba. 151 7 151 7 SZŐKEFALVI-NAGY Z., 1964. 110-116.; KOVÁCS J., 1974. 52-54. - A hamuzsírfőzés Erdélyben alkalmazott módját leírja: BÍRÓ P., 1846. 305-316. Megadja az átszámítás mód259
