Csiffáry Gergely: Manufaktúrák és céhen kívüli ipar Heves megyében - Tanulmányok Heves megye történetéből 14. (Eger, 1996)

13. PAPÍRMALMOK

közben a rongyot péppé zúzta. A kádvályú fenekén egy annak megfelelő méretű vaslap volt - egynek a súlya kb. 5 kg s ezen rostosított a zúzó. A kádvályúban keverőgereblyével igazították szét a pépet. A másik rostosító munkagép az 1670 körül feltalált hollandi volt, amely megőrölte az anyagot, s ezzel finomabbá tette a pépet. A hollandi a kölyűt nem szorította ki, a kettőt együtt használták Magyarországon a XVIII. század második felétől, amikor nálunk is elterjedt az új eljárás. Az őrlést végző hollandit is vízierő hajtotta, s a vízzel hígított pépet egy guga nevű eszköz körbeforgatta, a fenékmű és a guga kései a pépet és a rostokat megőrölték. Az előkészített pépet a merítőkádba hordták, s ott nyitott vagy fedett vályúban odavezetett tiszta vízzel hígították. A merítőkád kezdetben kemény fából készült, vasabroncsos, ovális alakú, 1 m magas és közel ugyanennyi átmérőjű edény volt. Hideg időben egy rézből készült tűzüstöt lógattak a merítőkádba, amelyben faszenet égetve felmelegítették a pépes oldatot. Később, a XVIII. századi Magyarországon már a kádat téglából építették 2,0 x 3,0 m felületűre, ahová beleépítették a faszéntüzelésű tűzhelyet is. A melegítés alatt a pépet ke verőfával keverték. Papirosmalmonként 1 merítőkád volt hazánkban, amelyet vagy a merítőműhelyben, vagy kölyű helyiségében helyeztek el. A merítőkádból a pépet a merítőlegény egy merítőszitával nemezelte. Ez a szita keskeny, keményfából készült s téglalap alakú volt. A szita mérete a papír nagyságától, méretétől függően 340 x 440-570 x 750 mm között 8-16 alakban változott. A keret felső élére feszítették ki a szitát, amelyet a keret szélével parallel 0,5-1,5 mm átmérőjű rézből készült merevítő pálcákkal 14-40 mm távol alátámasztottak, s erre merőlegesen tették rá a bordát 0,4-1,0 mm vastagságú rézhuzalból, amelyek egymástól 0,4-1,0 mm távol estek. A kettő együtt adta a szita bordázatát, amire minden esetben középen ráerősítették a merevítővel párhuzamosan a vízjel rézhuzalból hajlított figuráját. Merítéskor a szitára tették a fedőt, amely vékony keményfalécből hornyolva készült, s ráilleszkedett a szita széleire. Ez az üres keret volt a szita pereme, amely az anyagrostokat fenntartotta. A nemezeléskor viszont le kellett venni. Kétféle szitát használtak. Az egyik a közönséges vagy bordázott szita volt, a másik az ún. velinszita. Ez utóbbit 1757 körül találták fel, s Magyarországon csak a XIX. század elején kezdett elterjedni a használata. Nevezték ezt szövött szitának is, mivel a közönséges bordázott szitára egy finom rézszitát erősítettek. Az ezzel merített papír vékonyfogású, egyenletes szemcsésfelületű lap lett. A lemezpapír készítésekor kisebb sárgarézből készült nyeles edényt, a pépmérőt használták, s a második sor pépet ezzel terítették rá a szitára. A nemezeit anyagrostokkal, vagyis a friss, egészen vizes papírral teli merítőszitát a merítődeszkáról a rakosólegény vette el, aki a kád mellett, vagy azzal egybeépített rakosószéknél állt, amelyik derekától lefelé védte a víztől. Kiegészült ez még 2 négylábú alacsony asztalkával, amelynek a rakfelülete 0,6 x 0,9 m

2 volt. Az egyik a kádpad, ezen állt az üres nemez, a másik a rakosópad. A legény elvett a kádpadon tárolt nemezből 1 lapot, amit rárakott a rakosópadra, s erre nyomta rá a merítőszitából a friss papírt. Erre megint tett egy nemezlapot, majd ismét papírt. Ezt addig folytatta, amíg 182 db nemezlap között 181 db nedves papír volt, s akkor elkészült 1 duzma. A duzmát a rakosólegény a rakosósajtóba helyezte a víztelenítés végett. A sajtóknak több fajtáját használták a papírmalmokban, mert több munkafázisban is szükség 213