Balogh György: Újoncállítás Heves megyében a francia háborúktól 1847-ig - Tanulmányok Heves megye történetéből 7. (Eger, 1983)

Bevezetés

mert tisztjei sem bántak vele emberségesen ..." Meg kell jegyezni azonban, hogy — és ez mutatja a toborzás kettős értékét — ugyanakkor ezekben az ezredekben találkozunk az egyéni vitézség és bravúros haditettek egész sorozatával. Amint a hadsereg és a hatóságok nem voltak válogatósok a katonafogás eszközeiben, úgy a fegyelmezés és a büntetés tekintetében is kegyetlen szabályokkal alakították ki és tartották fenn a rendet, A császári seregben még a századforduló körül is ismert volt a megbélyegzés, bot- és korbácsütés, vesszőfutás.

5 (Ezek a büntetések különben a többi európai állam hadseregeiben is divatoztak.) Ehhez jöttek még a „humánusabb", nem látványos, de nap mint nap visszaélésekkel tarkított „kenyéren és vízen"-nel súlyosbított szabadságvesztések különböző fajtái. A felsorolt büntetések a 18. századra, a toborzórendszer fénykorára voltak jellemzőek. Károly főherceg sokat eltörölt belőlük, de szelídített formájukban és szellemükben a 19. szd. első felére is megmaradtak. Meg kell jegyeznünk, — hogy a hadkiegészítésről alkotott képünk teljes legyen — azt, hogy már a toborzórendszer fénykorától fogva megengedett volt a hadseregben a helyettes állítása. A toborzó hadbiztosnak szem előtt kellett tartani, ha a helyettesítő huszár helyett állt be, hogy az valóban meg is feleljen a huszárlegénységhez fűzött követelményeknek. A helyettes állítása ellenében elbocsátandó gyalogos helyett nem volt szabad csavargót hozni, hanem olyan egyént, akit szabadságolni is lehetett, vagyis otthona volt. A katonaszedés és -állítás fentebbiekben leírt módján kellett bevonulni, és ilyen fegyelmezés mellett végigszolgálni a katonaidőt az újoncoknak, akiket a magyar országgyűlés soroztatott be és állított ki a „közös Habsburg haza" és a rendi érdekek oltalmára. A magyar hadkiegészítés országos ügy volt, ezért a kérdéssel az országgyűlés foglalkozott. Dolgozatomnak nem célja a magyar országgyűlés és az Osztrák Császárság közjogi viszonyát elemezni. Azt röviden, de sok vonatkozásban csak papiros érvénnyel az 1790: 10. tc. határozza meg, mely kimondja: „Magyarország a hozzákapcsolt részekkel együtt szabad és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg független, azaz semmi más országnak vagy résznek alá nem vetett, hanem saját állami léttel s alkotmánnyal bíró s ennél fogva az 1715: 3., valamint 1741: 8. és 11. cikkelyek rendelkezésének megfelelően törvényes megkoronázott királyától és így ő szent felségétől és örököseitől Magyarország királyaitól tulajdon törvényei és szokásai szerint nem pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányzandó ország."

6 9