Memoria Rerum – Tanulmányok Bán Péter tiszteletére (Eger, 2008)
Radó Bálint: Az újítás és megújítás híveinek küzdelme a 17. századi brit vallási közéletben egy vitairat tükrében
Radó Bálint: Az újítás és megújítás híveinek küzdelme a 17. századi. 445 konnotációjú volt. Ha egy csoportot, csoportosulást el akartak ítélni, ezzel a szóval vagy az „innovation" kifejezéssel éltek. Már itt meg kell állnunk. Sosem tévesztendő szem elől, hogy felekezeti hovatartozás nélkül - tehát a katolikus szerzőknél is - a „reformáció", „renováció", sőt a „revolúció" szavak mindig pozitív kicsengésűek voltak. Mindegyikük az őseredeti rendhez való visszatérést, visszafordulást implikálta. A „revolutio"-n sem azt értették tehát, mint a modern korban. Elegendő Kopernikusz főmunkájának címére gondolnunk. A fentiekkel szemben az „innováció" valami újítást, az eredeti lényeg elvesztését hordozta magában. A „frakció" pedig expressis verbis negatív, elvetendő terveket szülő és cselekedeteket végrehajtó, a maga részérdekeit gátlástalanul hajszoló, a többség, az egész, a teljesség érdekeivel és akaratával szembeszegülő csoportot jelentett. Magán viselte az idegenszerűség bélyegét. A tartalomjegyzék legelső mondatával Baillie megadja művének alaphangját: „Canterbury" félrevezeti egész Angliát, amikor a skótok elleni fegyverfogásra buzdít. Már itt, a Summa Capitum-ban a közismerten Jacob Arminius leideni teológiai tanár humanista nevéből eredeztetett, az 1618-19-es összreformátus dorti zsinaton elítélt arminiánus, más néven remonstráns irányzatot Robert Baillie úgy emlegeti, mint „Vallásunk nagy és veszedelmes újítását." Az „ innovation of our Religion" kifejezéssel él. A reformáció hit/Hegújítás, nem hitújítás volt. Az innovációval viszont a lényeg vész el, mint láthattuk. Baillie már itt megjegyzi, hogy a németalföldi eredetű arminiánus újítást már Jakab király is elítélte. Helyesen írja, hiszen tudjuk, hogy az 1603 júliusában I. Jakabként Londonban megkoronázott VI. Jakab skót király az 1604. évi, a Hampton Court kastélyban tartott konferencián ugyan kifejtette, hogy az episzkopális rendszer feltétlen híve, mégis, a dortrechti szinódusra „keményvonalas" lelkészeket küldött. Ők egyértelműen a szintén leideni hittudós Franciscus Gomarus nevéhez fűződő gomarista, a Kálvin Jánosnak - jelentős részben helytelenül - tulajdonított eleve elrendelés tanát szigorúan mint kettős predestinációt értelmező, a zsinaton győzedelmeskedő kontraremonstráns irányzatot támogatták. 5 Baillie most azt írja, hogy az arminiánus tévelygés elsődlegesen Írországban pusztít ( az ír protestánsokról van szó), de már szülőhazájában is egyre nagyobb erővel tört előre. Baillie azzal kezdi a Prefációt, hogy „Isten kegyelme és Fejedelmünk kegye sok nemzedék óta békét adott ennek az országnak" (ti. Skóciának). Ezzel szemben, jóllehet „A Király is jó és engedelmes Alattvalóknak ismert minket, minden mesterkedés dacára" (itt ismét az innovációs-frakciós cselszövésről van szó), most egymás után kell „supplicatiókat, információkat, remonstraciákat, deklarációkat és más írásokat küldenünk. .amelyekkel eljárásunk ártatlanságát hűséggel tisztáztuk." A teológus szerző a General Assembly-re utal, amelyen Őfelsége tudtával kinyilvánították a vallásbéli újítással („innovation") való szembeszegülésüket. Robert Baillie érvelésének egyik kulcsmotívuma, hogy az angolokat a skótok testvéreinek nevezi, akikkel jelenleg is „közös az ügyünk, s a Királyért akarunk mindnyájan élni, Istent dicsérve." Baillie tu5 Ekkor, 1619-ben ítélték el többek között de Groot-ot, azaz Hugo Grotius-t is, akinek kalandos életpályája és nagyszerű életműve közismert.
