Memoria Rerum – Tanulmányok Bán Péter tiszteletére (Eger, 2008)
Bácskai Vera: Egy pesti kereskedőcsalád mindennapjai a 19. század elején a gyámi számadások tükrében
18 lentős összeget, 1276 forintot fordított, ami azt jelentette, hogy az immár a 3 otthon élő testvérre csökkent család egy-egy tagjára (köztük a 6 éves Istvánra) fejenként havi 71 forint jutott. A kiadások legnagyobb tétele a 16 éves János iskoláztatásra fordított összeg volt: a fiú tavasszal Pesten házitanító felügyelete alatt egy félévet a pesti piarista gimnázium 2. grammatikai osztályában végzett, jó eredménnyel. Szeptembertől Pozsonyban folytatta tanulmányait, ahová gyámja kísérte, aki decemberben, új kvártélyt keresve számára ismét meglátogatta. János tandíjára, koszt-kvártélyra, iskolaszerekre, tankönyvre fordított kiadások csaknem 1238 forintra rúgtak, és a ruházkodásra fordított költségei is meghaladták a testvéreinek juttatottat. A gyámok gondot fordítottak Zsófia kiművelésére is, csaknem száz forintot költöttek zongora taníttatására, és ez évben kezdte meg tanulmányait házitanító felügyelete alatt a legkisebb gyermek, az ekkor 6 éves István. A tanács az 1815-1822. évi számadások 1821. évi revíziója során pazarlással, az örökhagyó végakaratával szembehelyezkedéssel vádolta a kurátorokat. Bár a túlköltekezés vádja a korábbi és későbbi évek kiadásainak felülvizsgálata során többször is felmerült, az 1819. évi elszámolással kapcsolatos vita részletesebb ismertetést érdemel, mert megvilágítja a bizottság és a kurátorok eltérő filozófiáját. A tanács pazarlónak tartotta a háztartás vezetését: számításai szerint egy főre havi 106 (saját számításom szerint csak 71) forint esett, ami figyelembe véve, hogy a legfiatalabb gyermek még csak 6 éves volt, kétségtelenül luxusnak tűnhetett. Nehezményezte a János iskoláztatására és ruházkodására fordított 1386 forintos összeget is, arra hivatkozva, hogy a végrendelkező a kurátorokat a vagyon megtartására kötelezte. (Mint láttuk, a végrendelkező csupán az ingatlantulajdon megőrzését írta elő.) Javasolta, hogy vessenek véget a pazarlásnak, kurtítsák meg a luxus-kiadásokat, határozzák meg a havi kosztpénz összegét. A kurátorok válaszukban elismerik, hogy ugyan az árvák eltartása, ha a legjobb magánházakban helyeznék el, és sorsukra hagynák őket, kevesebbe kerülne. Mégis úgy vélik, hogy jövőjük jobb biztosítékául szolgál, ha nővérük gondoskodik ellátásukról és neveltetésükről. Úgy vélik, hogy a végrendelkező akaratával szegülnének szembe, ha mániákus takarékoskodástól (Ersparungssucht) vezérelve, a gyermekek nevelését csak lényegtelen mellékkörülményként kezelnék. A bizottság viszont azt kívánja tőlük, hogy a végrendelkező kívánságának megfelelő háztartásvezetést és nevelést adják fel. Ezt azonban, elhalt barátjuk bizalmát élvezve, nem tehetik meg. A kurátorok tehát fenn akarták tartani a jómódú polgári élet kereteit, és a rájuk bízott kiskorú gyermekeket megfelelő iskolázással és tanítással, tudással felvértezve készítették fel önálló életükre. A csak a családtagok szükségleteire fordított kiadások tételek szerint csoportosítása kidomborítja az iskolázás domináns szerepét. (Erre vonatkozóan lásd az 1. sz. táblázatot.) 1819 és 1824 között a családra fordított kiadások 30%-át fordították e célra. A legtöbb pénzt természetszerűen az idősebb fiú, János tanulmányai emésztették fel, mert ő iskoláit távoli városokban (1815-1818-ig Miskolcon, 1819-1822-ig Pozsonyban, az 1822/23-as tanévben Nagyváradon) végezte, az 1823/24-es tanévben pedig Sárospatakon tanult jogot. (János tanulmányainak befejezése indokolja a taníttatási költségek tetemes csökkenését az 1824. évet követően.)
