Csiffáry Gergely - B. Huszár Éva: Heves megye II. József-kori katonai leírása 1783-1785 (Eger, 1999)

A FORRÁS TELEPÜLÉS- ÉS GAZDASÁGTÖRTÉNETI ELEMZÉSE

pihenhettek. Jellemzői a XVIII-XIX. századi Magyarországnak a csárdák, amelyek behálózták a főbb közlekedési utak mentén hazánkat, főként az Alföldet. Felvetődik a kérdés, miért volt szükség csárdákra? Közismert, hogy a török hódoltság idején, főként a hadjáratok sújtotta területeken falvak százai pusztultak el. Ennek következtében elsősorban az Alföldön megritkult a településhálózat, de a napi járóföld éppúgy kb. 30 km volt 1526 előtt, mint 1687 után. Az egész középkoron át a málhával vonuló, részben lovas, részben gyalogos seregek napi menetteljesítménye sem volt 30 km-nél több.

1"' Az adatokból úgy tűnik, hogy közel ekkora lehetett a katonák napi menetteljesítménye már a római korban is, s ehhez igazodott a szálláshelyek, pihenőhelyek kiépült rendszere. Az egykori Pannónia területén a szálláshelyek (stationes) 33 km távolságra lehettek egymástól (egynapi járóföld gyalog, ami nehezebb terepen vagy hadiúton 22 km), mindenesetre 11 kmenként voltak kisebb pihenőhelyek (mutationes), az út biztosítására erődítéssel. A lóváltó megállóhelyek általában völgyek betorkolásainál voltak, valamint vízi átkelőhelyek (rév, híd, gázló vagy palló) közelében, esetleg források mellett."

7 Az elpusztult középkori települések topográfiai vizsgálata során megfigyelték, hogy a hódoltság előtti ország sűrűbb településhálózatú volt, sőt valamilyen szabályszerűség is felvázolható a középkori falvaink elhelyezkedésében. Szabó János Győző arra a feltételezésre jutott a középkori utak és a települések egymáshoz viszonyított távolságának a vizsgálata kapcsán, hogy már a honfoglaló elődeink körében is élt valamilyen szabály, amely előírta, hogy a fontos utak kb. 7-8 km-nél hosszabb távon lakatlan területen át nem vezethetnek. Tehát a főutak mentén, ha kellett, telepítésekkel, 7-8 km-s távolságokban úgymond „a közlekedés megfelelő színvonalú feltételeit" biztosították. Jó okkal feltételezhető, hogy a fejedelmi, királyi futárszolgálat megszervezése is ezt követelte."

8 Régi magyar nyelvben használatos lóiramodásnyi távolság 12-15 km-re tehető, ha tehát valaki veszélybe került az úton, a vágtázó lovával ennyit tehetett meg, hogy biztonságos menedéket találjon, de az állat se pusztuljon bele. A szekérrel és lóval történő közlekedésben a ló kiváló segítője az embernek, de nem olcsó segítője. Egy ló naponta 10-15 kg szálastakarmányt, 4 kg abrakot igényelt, télen meg répa és alom is kellett neki. Szekér esetében a rendszeres elhasználódás következtében számolhatunk keréktöréssel, a lovaknál pedig patkolással, lószerszám-javítással. Ezért nem véletlenül, hanem szükségből épült ki már a hódoltság korában az utak mentén szabályos távolságra épült csárdák láncolata, amelyekre egyaránt szüksége volt a kor bármelyik utazójának. Logikus, hogy számtalan esetben elpusztult falvak helyén épültek csárdák. Ez történt a Karcag-Nádudvar közt lévő Szent Ágota csárda esetében is, amely az elpusztult Szent Ágota falu temploma falainak felhasználásával épült."'' A XVIII. századvégi Heves megyében, több esetben elpusztult falu helyén, vagy annak közvetlen közelében álltak a csárdák. így történt az alatkai, a balpüspöki, a nagyúti és a pusztaszikszói csárdák esetében. A települések egymástól mért távolságát, azok térszerkezetét vizsgálva úgy tűnik, hogy ennek egy belső rendszere van. A legkisebb távolságuk 7,5-8 km lehetett, a félnapi járóföld ennek a kétszerese, míg a napi járóföld az előbbinek a négyszerese. Végső soron egyfajta közlekedés-földrajzi kényszerűség, a lovak napi teljesítménye, vagy a szekérrel megtehető optimális távolság volt az, amely eldöntötte, hol és milyen távolságra épültek egymástól a csárdák. Amíg ez a determináltság fennállt, addig léteztek hazánkban a klasszikus értelemben vett csárdák.

12

0 11

6 ZOLNAYL. 1977. 367. 11

7 VÁRNÁID. 1976. 208. 11

8 SZABÓ JÁNOS Gy. 1974. 47. - Hasonló megállapításokra jutott Trogmayer Ottó szeged körzetében. 11

9 GYÖRFFY I. 1943.226. 12

0 Az utak menti csárdák még azelőtt sorra megszűnnek, hogy a közlekedési szerepüket elvesztenék a vasúthálózat kiépülésével. A betyárok és az 1848-49-es szabadságharc pusztában meghúzódó bujdosói okozzák a csárdák pusztulását, ugyanis a Bach-korszak zsandárai nem tudnak másképp megbirkózni a szegénylegényekkel, minthogy széthányatják a csárdákat. 41