Magyar történelmi fogalomgyűjtemény II. (Eger, 1980)
V
ZSXN - lo'+984 erősen megoszlottak. A XVI. században többségük magyar és még horvát származású volt, de a bécsi udvar — az országgyűlési tiltakozások ellenére — gyakran idegen, főleg német kapitányokat nevezett ki a magyar várakba. Ez különösen a XVII, század második felében terjedt el nagyobb mértékben. A kapitányokat többnyire a király nevezte ki, de kinevezésükben fontos tanácsadói szerepük volt a fökapitány oknak, az Udvari Haditanác s-nak. az Udvari Kamar ának. /A nagánföldesúri várak parancsnokait persze a dominu s helyezte tisztébe, s ő is tette le őket./ — A kapitányság a török korban erősen magánjogi vonásokat mutatott; a kapitányok, bár állami tisztviselők voltak, még nem igazi hivatalnokok. Megbízatásuk nem volt állandó jellegű, a szolgálati viszonyt nemcsak a király, hanem ők is felmondhatták. Kinevezésük előtt tárgyalásokat folytattak az uralkodóval, illetve annak szerveivel. Feltételeket szabtak, s csak ha megegyeztek, akkor fogadtak hűségesküt, s kaptak utasitást. Közvetlen fölöttesük a főkapitány volt, felső fokon pedig a király, vagy a védelem vezetésével megbízott főherce g. 1856-tól az Udvari Haditanács fokozatosan kiterjesztette befolyását a várkapitányokra is. Abban az esetben, ha a kapitány egyúttal a váruradal mat is kezelte, udvarbir ói minőségben a Magyar Kamar ától függött. A kapitányok feladatköre, önállósága jelentékeny volt. Mint katonai parancsnoknak bizonyos számú lovas és gyalogos katonát rendelt a kapitányok személye mellé a király, a többit a vár szolgálatára rendelték. A várőrség csökkentésének vagy növelésének jogát az uralkodó mindig a maga számára tartotta fenn, de a gyakorlatban a kapitány fogadta fel a katonákat, ő nevezte ki a tiszteket, többnyire familiári sai közül. Felelős volt a végvár karbantartásáért, felszereléseiért /ezekről leltárt vezettek/, elvégeztette a szükséges építkezéseket, javításokat, és a kiadásokról elszámolással tartozott a Magyar Kamar ának. K hadi feladatok mellett a kapitányi hatáskör gazdasá-
