Heves megye történeti archontológiája (1681–)1687–2000 - A Heves Megyei Levéltár forráskiadványai 14. (Eger, 2011)
Heves vármegye igazgatástörténete a középkorban és a török hódoltság idején 1000–1686
HEVES VÁRMEGYE IGAZGATÁSTÖRTÉNETE 1000 1686 szemben fontosabb tény volt, hogy már a 16. század végén nyomai vannak a hódoltságban lakó szolgabírák és esküdtek működésének (Fejér megyében két településen, Heves és Külső-Szolnok vármegye török uralta részén pedig Sza- jolban). A tizenöt éves háború (1591-1606) és a Bocskai-szabadságharc (1604— 1606), az azokat lezáró zsitvatoroki és bécsi béke, illetve az 1608. évi ország- gyűlés több szempontból határvonalat képez az országos és a hódoltsági vármegyéket érintő történelemben. Az egyik fontos változás, hogy a magyarországi rendiség megerősödött a Habsburg központi királyi hatalommal szemben, mégpedig anélkül, hogy az oszmán-török befolyás növekedett volna, avagy ún. rendi anarchia lett volna úrrá az országon. Az 1608: 1. te. alapján a főnemesség ugyan látványosan megerősödött (az örökös főrendiség, illetve a felső tábla kialakulásával), ugyanakkor azonban a közrendü nemesség is új, megnőtt öntudatra tett szert a 17. század elejére, különösen a Komárom megyétől keletre fekvő ún. felső-magyarországi térségben. Ehhez jelentősen hozzájárult, hogy a háborús időszakban északra települt nemesek közül kerültek ki a végvárak tisztjei, akik azután fegyveres és személyi bázist egyaránt nyújtottak a területükre nézve ún. hódolt, igazgatási szempontból viszont tovább működő „menekült” vármegyék új tisztviselői gárdája számára. A másfél évtizedes háború másik következménye a hadjárásoktól és seregek téli elszállásolásától érintett hatalmas területek nagy arányú népességvesztesége és településpusztulása volt, amely azonban zömmel a lakosságnak csak átmeneti elmenekülését jelentette, mert a legújabb adatok szerint a visszatelepülés igen hamar és gyorsan megindult a 17. század első felében. (Sőt: tudatos telepítési politikáról volt szó, melyben a - tulajdonjogát a hódoltsági birtokain is fenntartó, sőt immár ott gazdatiszteket is tartó - magyar földesurak és a török hűbérbirtokosok érdekei összecsengtek egymással, ezért olykor megállapodásokat is kötöttek a jobbágyok visszaköltöztetési feltételeiről.) A török hódoltságból „elmenekült” vármegyei intézmények szempontjából lényeges volt, hogy a török által uralt középső országrészben a 17. században folyamatosan emelkedett a nemesség részaránya. Ennek két fő forrása volt: az egyik a korábban helyben maradt, illetve a visszatelepült nemesek „ nobilis ” voltának és birtokszerzéseinek sorozatos igazolása a vármegyei közgyűléseken, a másik: a korábbiakhoz képest ugrásszerűen nőtt a jobbágysorból elengedettek (mcmumissionales) és az armális nemeslevelet (litterae armales) szerzett családfők száma. Heves és Külső-Szolnok vármegyében például 1655 és 1683 között 174 címeres nemeslevél megszerzőjét hirdették ki, Baranyában pedig 1674-ben 132 lakott helységből 22 vallotta magát teljes egészükben nemesekből állóknak. Ez a hódoltságban élő relatív nemesi „tömeg” - a már említett végvári tiszteken kívül, akik fegyveresen is támogatták a vármegyei célok megvalósítását - biztosította a társadalmi hátteret ahhoz, hogy a török elől „menekült” vármegyei szervezetek a 17. században a hódoltsági helyszíneken is érvényesíthessék igazságszolgáltatási és közigazgatási hatáskö38
