Heves megye történeti archontológiája (1681–)1687–2000 - A Heves Megyei Levéltár forráskiadványai 14. (Eger, 2011)
Heves vármegye igazgatástörténete a középkorban és a török hódoltság idején 1000–1686
HEVES VÁRMEGYE IGAZGATÁSTÖRTÉNETE 1000 1686 ményei sem működtek, végül - Gyula és Szigetvár 1566. évi elestét követően - Arad, Békés, Zaránd, illetve Baranya, Tolna vármegyék tisztviselőinek végvári „menedékhelyei” is megszűntek. Ugyanakkor a török hódoltság középső részén míg Pilis vármegye szervezetének nyoma veszett, addig Pest megye magisztrátusa a 16. században az egri végvár oltalmában, a 17. században Füleken folytatta működését, Fejér megye maradéka Komáromhoz, Somogy töredéke pedig Zala vármegyéhez csatlakozva tartotta fenn autonómiájának tudatát. A török által teljesen bekebelezett területeken kívül a magyar végvárrendszer vonalában és a közvetlenül mögötte húzódó ún. hódoltsági sávban fekvő megyék önkormányzata sem bontakozott ki olyan ütemben és kifejlett formában, mint a nagy részben vagy egészükben a török portyázásoktól is védett nyugat-dunántúli, felvidéki és felső-tiszavidéki vármegyékben. Ebben a sávban ugyanis a nemesi megyeszervezet aló. században lényegében alárendelődött a végvári katonai hatóságoknak; erre a legismertebb példák 1566-ig Gyula és Szigetvár parancsnokainak (3-3 vármegye felett), 1596-ig pedig Eger várnagyainak, majd főkapitányainak (2-3 megyeszervezet felett) gyakorolt joghatóságai voltak. A magyar királyság, a magyar rendek a 150 éves hódoltsági időszakban mindvégig ideiglenesnek tekintették a törökök jelenlétét, olyanoknak, akik csak jogtalan, átmeneti elfoglalói az integráns országterület egy részének. Ennek a felfogásnak szellemében a hódoltsági részeken is érvényesítették - végvári katonai segédlettel - a földesúri, állami adó- és egyházi tizedszedés jogát, fenntartották a királyi és nádori birtokadományozási jogot (nehogy bármely föld magyar rendi szempontból „uratlan” maradjon), a címeres nemesi oklevelek (litterae ar- males) adományozását, és új kiváltságlevelek vagy régi privilégiumok megerősítése érdekében a magánszemélyek, a városok, a különböző egyházak szervezetei, a céhek stb. nem török, hanem az illetékes magyar hatóságokhoz fordultak. Ezek megvalósítását megkönnyítette, hogy a magyarországi hódoltságban berendezkedő török hatalom nem zúzta szét a helyi magyar magisztrátusokat (a Balkánnal ellentétben nem is nagyon akadtak őket helyettesítő renegátok, kivéve a legdélebbi megyékbe betelepült szerbeket), és a török végvárakon kívül csak négy mezővárosban működött a kádi vezette bíráskodási hivatal, azaz a hódítók lényegében csak az adószedésre és a budai dívánnál összpontosított büntető ítélkezésre koncentráltak. A magyar népességüket megőrzött mezővárosok és falvak beligazgatásába, magánjogi ítélkezésébe és belső rendfenntartásába nem avatkoztak, mindezeket a helyi önkormányzatok maguk intézhették. De a 16. század végéig a magyar királyi központi és a vármegyei hatóságok is még kevés gondot fordítottak a hódoltsági településekre, azaz a felső és középső szintű igazgatásban mintegy légüres tér keletkezett. A magyar joggyakorlat hódoltsági érvényesítésére (birtokba iktatás, tanúkihallgatás stb.) a helybeli vármegyeszervezet híján gyakran a legközelebbi biztonságos végvárakban került sor, pl. 1550—1551- ben egy nemesi birtokperben 112 tanút, 1563-ban három Pest megyei puszta hovatartozása ügyében 10 falu lakosait hallgatták ki Egerben. E kivételes esetekkel 37
