Heves megye történeti archontológiája (1681–)1687–2000 - A Heves Megyei Levéltár forráskiadványai 14. (Eger, 2011)
Heves vármegye igazgatástörténete a középkorban és a török hódoltság idején 1000–1686
HEVES VÁRMEGYE ÍGAZGATÁSTÖRTÉNETE 1000 1686 a püspök-föispáni székeket. Ezekben az esetekben ugyan foispáni helytartókat, ún. adminisztrátorokat neveztek ki, de főként az egyházmegyei jövedelmeknek, így a tizedbevételeknek királyi kamarai kezelésbe vétele céljából, ezért - a helyi viszonyoktól függően - a megyeszervezet vagy átmenetileg (a 16. században) erősebb központi felügyelet alá került, vagy éppen ellenkezőleg, már ez időben a vármegyei autonómia kiszélesedése irányába fejlődött. Az alispán (vicecomes) a késő középkori foispáni familiárisból lett ténylegesen független, mindenekelőtt megyéje érdekeit képviselő tisztviselő, a vármegyei közigazgatás, bíráskodás, adó- és más gazdasági ügyek gyakorlati irányítója. Legtöbbször ő elnökölt az általa összehívott megyegyűléseken és törvényszéki üléseken, ismertette, végrehajtatta a felsőbb parancsokat, aláírta a megyei kiadmányokat a szolgabírákkal együtt, melyeket az 1550-es évektől már nem a főispán, hanem a vármegye intézményes címeres pecsétjével hitelesített. Az alispán jellemzően a megye tekintélyesebb, jómódú birtokos (benepossessionatus), kisebb várral is rendelkező nemesei közül került ki, s rendszerint ő volt az egyik országgyűlési követ is. Egyes megyékben két alispánt választottak, ahol nem, ott a 16-17. század fordulóján már gyakran megjelent a helyettes alispán (substitutus vicecomes, vicegerens), aki egyebek mellett a büntető sedrián működött. Az alispánokkal ellentétben a török korszakban a szolgabírák (indices nobilium, judlium) a kisnemesek, olykor az egytelkes kurialisták közül kerültek ki, mivel hivataluk több kellemetlen - pl. adószedési, várépítési robotra rendelési - feladattal és a helyszíni kiküldetések, illetve az ellenséges fegyveres portyák miatt életveszélyes kötelezettséggel járt. Ugyanakkor állandó fizetésük nem ismert, a begyűjtött adókból, napidíjakból, peres és peren kívüli taksákból származó díjazásuk pedig nem lehetett magas. Hatáskörüket tekintve a közigazgatásban, ítélkezésben egyaránt elsősorban saját járásukban voltak illetékesek, ott is kellett lakniuk, de a közgyűléseken és bíróként az egész megye területén működhettek. Bizonyára túlterheltségük miatt került sor helyetteseik, a járások méretétől függően 1-3 alszolgabíró (vicejudlium) választására, melyre a különböző megyékben a 16. század közepétől kezdődően egészen a korszak végéig sor kerülhetett. Ugyanezen ok miatt a középkorban még főként vármegyei törvényszéki bírótársként szereplő esküdt ülnökök (iurati assessores, jurassores) a 16. században egyre több járási közigazgatási, peres és peren kívüli ügyben működtek közre egy-egy szolgabíró mellett (miközben számukat az 1527: 6. te. 12 főben állapította meg), és így került sor a sedria átszervezésénél már leírt 1613: 24. te. megvalósítására. E törvénycikk a szolgabírói teendőkben segítő esküdteket rendes (ordinarius) megyei tisztviselőknek minősítette, immár számukat sem maximálta - járásonként változóan 4-12-en voltak -, és egyúttal engedélyezte rendkívüli (extraordinarius) bírósági ülnökök választását. Bár az utóbbiak nem számítottak az állandó megyei tisztikarba, mégis ők - a későbbi táblabírák - voltak tekintélyesebbek, illetve vagyonosabbak, az ordinarius 35
