Heves megye történeti archontológiája (1681–)1687–2000 - A Heves Megyei Levéltár forráskiadványai 14. (Eger, 2011)

Heves vármegye igazgatástörténete a középkorban és a török hódoltság idején 1000–1686

HEVES VÁRMEGYE IGAZGATÁSTÖRTÉNETE 1.000 1686

személyekre volt jellemző, hogy egyszerre több megye ispánságát betöltötték, másfelől viszont lehetett egyazon megyének egyidejűleg több ispánja is. A 14. századtól az ispánok számára elsősorban ún. honor-1 jelentett tisztségük, azaz a teljes megyebeli királyi és váijövedelem őket illette. Ezért és gyakori udvari, diplomáciai, katonai stb. lekötöttségük miatt a 13. század végétől megjelenő helyetteseik, az alispánok szerepe egyre nőtt a megyékben. Az alispánt (

vicecomes) a főispán nevezte ki a tőle személyesen függő familiárisai közül, aki vámagyi vagy gazdatiszti (officialis) teendői mellett a megye irányítását is ellátta ura képviseletében. A köznemesség csak a Jagello-korban érte el, hogy a főispánok a megyében tekintélyes birtokosok közül válasszák helyetteseiket (1486: 60. te., 1492: 80. te.), később pedig azt, hogy az alispán kinevezéséhez a megye nemességének hozzájárulása lett szükséges (1504: 2. te., 1548: 70. te.). A vármegyei jegyző {nótárius) tisztsége - 1400 tájától - a korszakban szintén a fő- vagy az alispán személyéhez kötődött, azaz nem tartozott a választott tisztviselők közé. E latin írástudást és gyakorlati jogismeretet kívánó hivatalra a 16. századig többnyire kolostori és káptalani hiteleshelyek jegyzőit alkalmazták, méghozzá a középkorban nem állandóan, éves folyamatossággal, hanem leginkább egyes szükséges esetekre (pl. a vármegyei törvényszékek működésének időszakaira). A nemesi vármegye évente választott tisztségviselői a középkorban csak a szol- gabírák és az esküdt ülnökök (iurati assessores, összevontan: jurassor), valamint az országgyűlési követek voltak. A szolgabírák főként a megyei bíráskodásban játszottak szerepet az alispán mellett, amellett peren kívüli eljárásokban (határjárás, birtokba iktatás stb.) önállóan jártak el. Közigazgatási funkcióik közül legfontosabb az adószedésben való közreműködésük volt; ennek kapcsán formálódtak ki a szolgabírói járások {processus) az 1330-as évekre. A szolgabírák és a járások száma általában négy volt megyénként, Erdélyben és eleinte más vármegyékben is csak kettő. Túlterheltségük miatt a 15. században törvények kötelezték őket hivataluk vállalására, és bizonyára ugyanezért és ekkoriban került sor helyettes alszolgabírák {vicejudlium) megválasztására is. Az esküdtek (ún. derék emberek) első ízben 1440-től jelentek meg mint a szolgabírák a segítőtársai, másik feladatuk a vármegyei ítélkezésben való részvétel lett; az 1486: 8. te. 8-12 esküdt ülnök mint megyei törvényszéki bírótárs választását írta elő.

A nemesi vármegye legfontosabb feladatai a középkorban igazságszolgáltatási jellegűek voltak, közigazgatási fünkciói lényegében a törvények, rendeletek, parancsok kihirdetésére és az adószedésre korlátozódtak. A későbbi megyegyűlés latin neve, a congregatio generalis (közgyűlés) bíráskodási intézményt takart, ahol a nádorispán {palatínus, comes palatii) vagy helyettese elnökletével egy vagy több vármegye nemességének jelenlétében valamely szabadtéri helyszínen súlyos bűntettekben (rablás, gyújtogatás, oklevél-, pénzhamisítás stb.) és polgári perekben (pl. birtokügyekben) ítélkeztek. 1291-től ezeken jelen kellett lenniük a megyésispánoknak, a szolgabíráknak, s még 12 választott es14