Heves megye történeti archontológiája (1681–)1687–2000 - A Heves Megyei Levéltár forráskiadványai 14. (Eger, 2011)
Heves vármegye igazgatástörténete a középkorban és a török hódoltság idején 1000–1686
HEVES VÁRMEGYE IGAZGATÁSTÖRTÉNETE 1.000-1686 Ezek a tisztek a várjobbágyok közül kerültek ki, akiket fejenkénti hadkötelezettség terhelt, de segédkeztek az ispán közigazgatási és bírói teendőinél is (vizsgálatok, határjárások, tanúskodások stb.). Szolgálataik ellenértékeként a várbirtokokból egyes részek haszonélvezeti joga illette meg őket, de e földeknek nem voltak teljes jogú birtokosai (a vártól nem idegeníthették el azokat). Az ún. billogosok, akik eredetileg királybírók, azaz vidéki ítélkezésre és idézésekre kiküldött, királyi ércpecséttel (billoggal) rendelkező önálló bírák voltak, a 12. század folyamán a megyésispánok bírótársaivá váltak, majd 1240 körül ezt a szerepüket is elvesztették. A 13. században a várispánság és vele együtt a királyi vármegye válságos helyzetbe került, részben a földvárak leértékelődésével a tatárjárás tanulságai alapján, főként azonban a királyi várbirtokok nagymérvű eladományozásával, az egyházi és világi földesuraságok immunitás jogainak terjedésével, aminek következménye a királyi megye szervezetének a nemesi megyével történt felváltása lett. Az átalakulás társadalmi hátterét a megyében saját birtokkal rendelkező, 1211-től kezdve nemes (nobilis) állapotra törekvő királyi szerviensek (serviertes regis) és az eladományozott várföldekből részesülni képes, illetve nemességet szerző váijobbágyok felső rétege biztosította. A szolgálati birtokát vesztett vár- jobbágyi csoport és a vámépek többsége magánföldesúri függésbe került, jobbágyparaszti állapotba süllyedt, végül egy töredékük maradt a 14-15. században is változatlanul királyi hatalom alatt. A 13. század utolsó harmadában - vagy ahol a tartományuraságok gátolták fejlődésüket, ott Károly Róbert konszolidált uralkodása idején - országszerte kialakult nemesi vármegyék területileg többnyire megegyeztek a korábbi királyi megyékével. Előzménye a királyi szerviensek, illetve a birtokos nemesek egy- egy megyére kiterjedő közösségének és választott testületéinek (universitas vagy collegii nobilium) létrejötte volt, illetve az a törekvésük, hogy saját ügyeikben maguk bíráskodhassanak (elsőként a zalai szerviensek Kehidán 1232-ben kelt oklevelükben). A tatárjárás után egyes megyékben fel is tűntek a választott szerviensbírák (iudices servientium), de ítéleteik érvényesítéséhez nem rendelkeztek elegendő erővel. Változás feltehetően az 1267-es esztergomi országos gyűlésen történt fellépésük nyomán következett be; 1268-ban Somogy, Zala és Veszprém megyében a megyésispán és a választott nemes bírák együttesen ítélkeztek, és ez utóbbiakat 1273-tól már latinul iudex nobilium (rövidítve: judlium), 1404-től magyarul szolgabíró névvel is illették. Ekkortól beszélhetünk nemesi megyéről, amely elkülönült a királyi várszervezet maradékától. A nemesi vármegye egyfelől a területén birtokkal rendelkező nemesek (nobiles comprovinciales) rendi jellegű önkormányzati intézménye volt, másrészt azonban továbbra is szolgálta a királyi hatalom helyi érvényre juttatását. A megyésispánt - akinek főispán ( supremus comes) titulusa a 15. században már felbukkant, de eltelj edtté csak a következő században vált -, a király nevezte ki, és emellett gyakran országos főméltóságot is viselt. Különösen ilyen bárói rangú 13
