Archívum - A Heves Megyei Levéltár közleményei 12. (Eger, 1990)

Szabó János Győző : Az egri kincstári serfőzés kezdetei a XVI. században • 44

először komlótermesztésről Gallínczer János serfőző házaival kapcsolatosan

124 nem teljesen kizárt. A serrel való korcsmálás és kereskedelem ugyan sohasem képezte a budai polgárok fő jövedelmi forrását (mint pl. a XV-XVI. században Bártfa városáét)

125 azért a serfőzés magas színvonala Budán is feltételezhető. A budai jogkönyv (amelyet lényegében a XV. század első harmadában állítottak össze)

126 213. cikkelye a ser pincéből való lajtolásának a bizonyítéka.

127 Könnyen lehetséges, hogy itt már a "Kellerbier" (Felsenbier, Auszugsbier), tehát az ászokser készítésével állunk szemben, ahogy ezt Körmöcbánya XVI. század eleji serespincéivel kapcsolatosan Borsody-Bevilaqua feltételezte.

128 Változatos áttekintésünk végén a Heves megyei (Borsod megyei) középkori komlótermesztés kérdéséhez és komlós serfőzésünk itteni gyakorlatának a problematikájához térünk vissza. Természetesen ahhoz nem férhet kétség, hogy az 1577. évben, bemutatott oklevelünk idején ezen a vidéken komlót nem termesztettek és Egerben (az egri medencében) sert nem is főztek, pontosabban: Egernek nem volt serfőző háza. De vázlatos tudásunk alapján is már megfogalmazhatjuk: mindez másodlagos állapotot tükröz. Kultúrnövényeink kutatói ma határozottan kijelentik, hogy a vadkomlónak az égeres láperdő az egyik legkedveltebb előfordulási területe.

129 Nem kétséges, hogy Egerben, az egri medencében, az Eger patak völgyében lápos égerfa ligeteket találtak honfoglaló őseink,

130 tehát vadkomlót is. Ha elfogadnánk az olyan szélsőséges feltételezést, hogy az itt megtelepült nemzetség, népcsoport a serkészítés tudományát örökségként nem hozta magával és a komlót sem ismerte, a XII-XIII. században frank honból ide telepített latinusokról (Szarvaskőtől Nagytályáig)

131 is ugyanezt feltételezni már abszurd elképzelés lenne. Az egri medencében az Árpád-kori komlós serfőzést tehát axiomaszerűen posztulálnunk kell. A XIII. század végétől egészen a török időkig - ezt már többen megírták - a szőlőterületek szinte ugrásszerű növekedése az erre csak kicsit is alkalmas területeken országosan ment végbe, s ez különösen egyházi központok körül volt a legerőteljesebb.

132 Eger szőlőtermelő és borkereskedő jellege a XIV-XVI. században bontakozott ki,

133 s e földrajzi meghatározás itt tág értelemben az Egri Völgyre értendő, Szarvakőtől Makiárig, ahol a latinusok ebben is mindenütt jelentős szerepet vállaltak. A gabonaföldek aránya a szőlőterületek javára egyre csökkent. Magától értetődően a dombok alján nevelt komlóültetvények a szőlőnek, és a patakparti vadkomlósok a fák kivágásával a kaszálóknak egyaránt áldozatául estek. A ma rögzíthető földrajzi neveink okleveles anyagból is természetszerűleg csak a szőlőkultúrára vetnek fényt.

134 Az emberi emlékezet gyarló voltára és valamely szokásgyakorlat megszűnésére (materiális alapjával együtt) itt a legjobb párhuzamként vörösbor kultúránk sorsát hozhatjuk szóba. Belényesi Márta szerint, a XIII-XIV. századi szőlőkultűránk vizsgálatával kapcsolatosan az oklevelekben "a bor színének teljes hiányából arra következtethetünk, hogy inkább a fehérborokat termelték, még ott is, ahol a vörös szőlő is termelt. Itt a bor valószínűleg csak később nyerte színét, a borkészítés és gondozás fokozottabb javulása által".

135 "Magyarországon vörösborról a XIV. századig nem beszélhetünk."

1

^ Andrásfalvy Bertalan tovább ment: a rendelkezésre álló forrásanyag alapján méltán jutott arra a következtetésre, "hogy a vörösbor Magyarországon semmiesetre sem jelen55