Archívum - A Heves Megyei Levéltár közleményei 12. (Eger, 1990)

E. Kovács Péter: Az egri káptalan hiteleshelyi és oklevélkiadói tevékenysége az Árpád-korban • 5

1983-ban előkerült oklevelek: 289. 1298/1298. DL 75 830 290. 1290-1301. DL 50 549 291. 1293/1349. DL 57155 292. 1292. DF 269 064 Az általam végzett adatgyűjtésből - ezt 1983 végén zártam le - egyértelműen kiderült, hogy az egri káptalan Árpád-kori kiadványai maradtak ránk a legnagyobb számban. Ez is indokolja, hogy oklevélkiadói és hiteleshelyi tevékenységét részletesen vizsgáljam. Az egyházmegye kialakulása és területi beosztása Az egri egyházmegye kialakulását és egyházközigazgatási beosztását a történeti kutatás már tisztázta. Ennek alapján az egyházmegye XII-XIII. századi kiterjedése jól körülhatárolható: Heves, Borsod, Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa és Szabolcs vármegyék, Szolnok vármegye egy része és a régi Zaránd vármegye tartozott a püspök joghatósága alá.

10 A főesperességek területei csak részben azonosak a vármegyék területeivei. Különösen szembetűnő ez Heves vármegye esetében, ahol a patai, hevesi és kemeji főesperességeket találjuk. Ez minden bizonnyal annak tulajdonítható, hogy a világi közigazgatás kialakulása során Újvár várraegye a későbbi Heves vármegyével még egy igazgatási egységet képezett. Az abaúji várban székelő megyésispánnak csak "alispánjai voltak a hevesi, a patai és a kemeji alközpontokban, viszont ezek a helyek főesperesi székhelyek is voltak.

11 Az általam vizsgált korszak okleveleinek dignitas-névsora alapján a borsodi, abaúji, zempléni, ungi, szabolcsi, borsovai, hevesi, patai, kemeji és sumbuni főesperességek megléte látszik bizonyítottnak.

12 Ez utóbbi később a pankotai főesperességbe olvadt be.

13 Külön egyházközigazgatási egységet képezett az Egri Völgy, a Vallis Agriensis, amely Diósgyőrtől, illetve a béli nemesek földjétől kezdődően az Eger patak folyását követve és a mellékvölgyeket is magába foglalva a farmosi nemesek földjéig tartott.

14 Az egyházmegye alapításakor kapott birtoktesteket a püspök, illetve a püspökség birtokolta, s az egyházmegye területéről befolyt tizedjövedelmek is lényegében közösségi vagyonnak tekinthetők. A püspök ezekből a jövedelmekből fedezte saját és udvartartása költségeit, biztosította a plébániák papjainak megélhetését, ellátta a XI. században szinte még szerzetesi közösségben a püspöki székhelyen élő kanonokok testületét, a káptalant. A magánvagyonok kialakulásának hatására a káptalan tagjai is igyekeztek maguknak, illetve testületüknek külön jövedelmeket, birtokokat szerezni. E folyamat során elsősorban a püspökség birtokaiból és jövedelmeiből kiséreltek meg nagyobb részt 13