Archívum - A Heves Megyei Levéltár közleményei 11. (Eger, 1983)

TANULMÁNYOK - Dr. Csizmadia Andor: Pétervására jogéletéből • 64

tésre ragadtatja magát, a másik rendszerint igyekszik kikerülni a nagyobb bonyodalmat, ritkán nyúl ilyen esetben az önvédelemhez. Ha két verekedő ember összekap, a hozzájuk tartozó jóbarátok elmenekülnek, nem sietnek társuk segítésére, mondván, ,,a más lábából nem veszik a maguk lábába a töviseket". A nép felfogása szerint bűncselekményt csak a bevégzett bűncselekmény képez, a kísérletnek, előkészületei cselekményeknek nem tulajdonítanak komoly jelentőséget. Ha a bíróság elítél valakit bűncselekmény kísérletéért, érthetetlenül állanak az esettel szemben, és igazságtalannak tartják a bírói ítéletet. Úgy tudják, hogy a kísérlet nem esik büntetés alá. A bírói ítélet szankciójának az érdekelt ,,beadja a derekát". Ha zúgolódik is a bírói ítélet ellen, az elsőfokú bírói ítéletet rendszerint mégsem fellebbezi meg, azt mondja, hiába ,,ha elsőfokon így dőlt el a per, ha feljebb viszem az ügyet, akkor is úgy dől el.". Nem sokat bíznak a fellebbvitel sikerében és szükségtelen formaságnak tartják. Népítélettel a község területén kutatásaink során nem találkoztunk. Ha valaki bajba keveredik, a közösség nem siet segítségére, sorsára hagyják, és legtöbbször azt mondják, ,,úgy kell neki, miért nem vigyázott jobban". Ha a tolvajjal a rendőrök fényes nappal hordatják vissza az ellopott ingóságokat a károsult tulajdonosokhoz, az utcán összegyűlnek az emberek, és inkább szánakoznak, mint szidják a tettest. A szabadságvesztés büntetés letöltése után, amikor az elítélt visszaérkezik a faluba, azonnal megtalálja a régi helyét a népi társadalomban. Vasárnap délután a főúton a gyülekező tisztességes emberek sorában újból látjuk őt is, mintha mi sem történt volna. Megsajnálták, visszavették maguk közé, nem ítélték el, nem közösítették ki. Ha valakit lopásért elítéltek, újra emelt fővel jelenhetik meg az emberek között, rendszerint nem is hányják szemére a múltját, ha pedig ez mégis megtörténnék, büszkén vág vissza: „igaz, hogy loptam, de megszenvedtem érte". (Arra gondol, hogy néhány hónapot ült bűnéért.) A nép nem tartja helyénvalónak, hogy azt, akit lopásért valamikor megbüntettek, utólag kiközösítsék a maguk társadalmából. Ezt „éretlen tréfának" tartanák, amely nem való „komoly emberhez". A lopást nem tartják nagy bűnnek, és ha jogrend kivételesen elismeri is a rehabilitációt, ők az említett bűncselekmény fennforgása esetében a maguk közösségében minden esetben alkalmazzák. Fokozottabb mértékben érvényesül a rehabilitáció, ha a lopást szegénység, munkanélküliség, súlyos nélkülözés okozta kényszerhelyzetben követi el valaki; „csak úgy vigye el, hogy ne vegye észre senki" — mondják, s ezzel napirendre is tértek az eset felett. Súlyosabb megítélés alá esik a mezei lopás, amelynél, mint fentebb említettük, a nép szükségesnek látja a szankció alkalmazását is. Ennek okát abban láthatjuk, hogy a föld és annak gyümölcsei szinte misztikus tiszteletben állanak a pétervásári ember előtt, és így az e téren elkövetett lopásokért a tolvajnak a népi felfogás szerint is bűnhődnie kell. A társadalmi szankció Pétervásárán nem erős, sőt mint hangoztatják, nem is létezik. A megszégyenítést kerülik, senkit sem akar a pétervásári ember megalázni, de azt sem szereti, ha őt alázzák meg. A bosszúállás nem természete, de ha gőgös embert ér méltatlanság, vagy bármiféle meghurcoltatás, akkor ezen nem szánakoznak, nem tartják igazságtalannak, hanem azt mondják, „jól van az neki, nagy úr volt, magasan hordta az orrát". Ilyen esetben nincs szánalom, nincs társadalmi rehabilitáció. 79