Archívum - A Heves Megyei Levéltár közleményei 10. (Eger, 1981)

TANULMÁNYOK - Szakály Ferenc: A gyöngyösi ispotály-per 1667—1678-ban (Adatok a „törökösség” fogalmának értelmezéséhez) • 5

dással nem hogy föl nem hagytak, hanem azt fegyverek küldésével is tovább istápolják, sőt, ami ennél veszélyesebb, még a béke megrontásán is mesterkednek", elrendezte, hogy az 1620. évi 22. törvénycikk — amelynek hatálya eredetileg csak a következő országgyűlésig, tehát eddig terjedt — maradjon érvényben, és azt a legszigorúbban tartsák be.

41 Az 1635. évi 11. törvénycikk annyiban módosította az e tárgyban keletkezett előző rendelkezéseket, hogy a végváriak hadiszékeit és a nemesi vármegyék magistrátusait is feljogosította azok megbüntetésére, akik ,,őfelsége előzetes tudta nélkül a szomszéd törökökkel barátságban, beszélgetésben, levelezésben avagy veszélyes pajtáskodásban találtatnak".

42 E törvények, mint az jól látható, erőst aktuális politikai célzatúak voltak, s nyilvánvalóan nem érték el céljukat, hiszen egyetlen magyar fő- vagy köznemest sem tartottak vissza attól, hogy a következő Habsburg-ellenes mozgalmakhoz csatlakozzék, jóllehet az automatikusan a törökkel való ,,pajtáskodást" azok behívását vonta maga után. Jelentőségük különösen abban állott, hogy egyengették az utat az 1659. évi 13. törvénycikk felé, amely utóbb hosszú időre a törökkel szemben követendő eljárások zsinórmértékéül s a törökösség címén hozott ítéletek jogalapjává vált. Míg a fent említett törvénycikkek a királyi Magyarország nemesi társadalmát kívánták visszatartani a törökkel való barátkozástól és együttműködéstől, az 1659. évi 13. törvénycikk — egy nagyobb hódoltsági kérdéskomplexum részeként közelítve — a tilalmakat már a hódoltsági alattvalókra is kiterjesztette. Mivel a török adóemelések miatt sok falu és mezőváros végső pusztulásra jut, a király ebben megígéri, hogy a portára külön magyar követet küld, akinek feladata lesz kieszközölni, hogy a behódoltatott falvakat a törökök visszaadják, újabbakat ne hódoltassanak be, a korábban leigázottakat ne zsarolják, a poltura nevű pénzt pedig olyan értékben fogadják el, mint az az ország más részein forog. A veszélyeztetetteket a katonai parancsnokok fegyverrel is védeni, a már behódoltatottakat pedig felszabadítani tartoznak. ,, A meghódított alattvalóknak pedig — mondja a 3. pont — a határigazítások ügyében és egyéb panaszokban török uraikhoz folyamodni, a földesurak részéről, vagy ezek mulasztása esetén, a megyei hatóságok részéről reájuk kimondandó főbenjáró büntetés alatt, tiltva legyen"

43 E törvénycikk tehát külön mindössze csak a határigazítási ügyeket említette meg olyanként, amelyekben a hódoltság területén is csak magyar hatóság illetékes, s amelyekben ezért tilos a törökhöz fordulni. Érthetőképpen, hiszen a háborúskodások miatt elnéptelenedett birtokok határainak megállapítása a magyar feudális jog legsarkallatosabb pontját, a birtokjogot érintette. Hogy ezen túl melyek azok az ,,egyéb panaszok", azt már a jogalkalmazó hatóságoknak kellett eldönteniük. E „hiányossága" kifejezetten előnyére vált a törvénynek; a hódoltsági ügyek vitelét fokozatosan magukhoz ragadó nemesi vármegyék, élve statútum-alkotási jogukkal, lassan minden lényegesebb polgárgi és büntetőügyre kiterjesztették e tilalmat. így tilos volt a török hatóságokhoz folyamodni válási, vallási ügyekben, de törökösségnek minősült az is, ha valaki egy magyar kézben levő birtokot török kézre játszott vagy ilyet megvett. Kétségtelen, hogy egy hódoltsági ispotály lerombolásáért Egerben és Hatvanban elégtételt keresni — ez nagyon is kimerítette a „törökösség" fogalmát. A földesúri jogaiban mind az ispotály építés, mind pedig a török hatóság előtti vádemelés által mélységesen megsértett Rákóczi — nyilván ezúttal sem 15