Archívum - A Heves Megyei Levéltár közleményei 10. (Eger, 1981)

TANULMÁNYOK - Szakály Ferenc: A gyöngyösi ispotály-per 1667—1678-ban (Adatok a „törökösség” fogalmának értelmezéséhez) • 5

Kezdettől fogva jól tudták ugyanis, hogy az, amit tesznek, a magyar földesurak és a magyar hatóságok szemében könnyen bűnnek minősülhet. A hódoltság népe végig a törökök magyarországi bentlakásának idején kettős hatalom alatt élt; a hódítók nemcsak az általuk megszállt terület népének adóján kényszerültek megosztozni a magyar feudalizmus exponenseivel, hanem az alattvalók feletti uralom egyéb területein, így pl. a jogszolgáltatásban is. A két egymás mellett létező, de egymástól normáiban merőben eltérő jogszolgáltatási szisztéma között persze állandó küzdelem folyt az illetékességi körök elhatárolása végett. A 16. században inkább a török joghatóságok ítélkeztek az alattvalók peres ügyeiben, a 17. század viszont a magyar jogszolgáltatás nagy előrenyomulását, a század közepe pedig — kivált azokon a területeken, amelyeket könnyebben el lehetett a határokról érni — egyenesen annak túlsúlyra jutását hozta. A hódoltságon kívül működő nemesi vármegyék és földesúri úriszékek hovatovább a falusi és mezővárosi élet minden lényegesebb megnyilvánulására kiterjesztették figyelmüket és kéretlen gyámkodásukat. A törökök — akiknek lassacskán már csak a harmadrendű tyúkperek jutottak — többnyire maguk is beletörődtek abba, hogy a hódoltsági birtokok határpereinek eldöntése, a polgári és a büntető ügyek java része a magyar hatóságok elé tartozik.

39 Az egyszer már megszerzett jogszolgáltatási pozíciók biztosítására, az alattvalóknak a török fórumok igénybe vételétől való elriasztására szolgált az ún. törökösségnek mint bűnténynek fogalma. A törökösség a maga nemében páratlan és bizarr eszköz volt, hiszen — s ezt nem árt eleget hangoztatni — a birtokon belül levő fél egész jogszolgáltatási rendjének kompetenciáját támadta meg, és helyezte mintegy ,,törvényen kívülre". Hogy melyek azok az ügyek, amelyekben elintézése végett a törökökhöz fordulni bűnnek, azaz: törökösségnek számít, a joggyakorlat alapjául szolgáló magyar törvények végül is sohasem írták le kimerítően és egyértelműen. Az elvi alapot azok a törvénycikkek adták, amelyek eredetileg a Habsburg-ellenes mozgalmak sodrában kialakult — tudjuk, ellentmondásoktól terhes — törökmagyar együttműködés következményeit kívánták ellensúlyozni. Aligha véletlen, hogy először a Bethlen 1619—29-as mozgalmát követő 1622. évi országgyűlés látta szükségesnek főbenjáró — vagyis: egyszerre fej- és jószágvesztéssel sújtandó — bűnnek minősíteni a törökökkel való együttműködést. Az 1622. évi 20. törvénycikk bevezetése erről így szól: „Hogy tudniillik visszatartsák azokat, akik dölyfősségtől és nyugtalanságtól indíttatva, a mozgalmak és zavargások támasztásától nem tartózkodnának, és a törökökkel vagy bármely másokkal, alattomban vagy nyíltan veszedelmes egyezkedéseket indítanának, követségeket vállalnának, a törököket, tatárokat vagy bármely más nemzetet és népet az ország és a keresztény tartományok veszedelmére ingerelni, lelkesíteni, buzdítani és behívni s az által a törvényes királynak és az országnak a veszedelmére lázadást, pártoskodás és fölkelést szítani merészelnének, vagy akik a törököknek fegyvereket szolgáltatnának és a fő- vagy véghelyi kapitányok előleges tudta nélkül török tartományokba utazni merészelnének", az ilyneket — legyenek azok bármely rendűek és rangúak — a rendes törvénykezési időszakon kívül is perbe lehet idézni. Ha nem jelennének meg, eleve a hűtlenség bűnébe esnek, s ezért fejükkel és jószágukkal bűnhődnek. Ugyanez lesz a büntetése azoknak is, akik megjelennek ugyan, de kimeiiteni magukat a haladékul adott idő alatt sem tudják.

40 Mivel a következő, 1625-ös országgyűlésen megjelenteknek tapasztalniuk kellett, ,,hogy némelyek a megelőző mozgalmak alatt a törökökkel kötött pajtásko14