Vármegyék és szabad kerületek 1-2. - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 27. (Debrecen, 2001)
Takács Péter: A Hajdúk címerei
Vármegyék és szabad kerületek 143 tetett ellátmányokat, az utazó tisztviselőket, kádikat, egyéb rangú török népeket. A kegyelmet és könyörületet tőlük mindig megtagadva, irtották őket a törökök is. Sem vidámnak, sem biztonságosnak nem volt mondható az életük. Legális keresményük ha volt, olykor-olykor a szilaj pásztorkodásból, a maguk hasznára tartott, többnyire azonban lopott vagy az ellenségtől zsákmányolt állatok tartásából, és időről időre abból a zsoldból, melyet akkor kaptak, ha egy-egy tőzsérhez marhahajtásra, főúrhoz, királyhoz, erdélyi fejedelemhez harcra, háborúra, egy-egy hadi vállalkozásra, vagy tavasztól őszig tartó hadakozásra elszegődtek. Mmt a kalózoké a tengeren, mint a zsoldosoké a szárazföldön, olyan volt a hajdúk élete, csak egy kicsit hontalanabb, egy kicsit ziláltabb. Két színtéren zajlott: egyrészt a végvárban, elszegődve gyalogos vitéznek, a falakon, a puskák, ágyúk mellett, s parasztkodva a vár körüli földeken, szántva-vetve, legeltetve; másrészt szabad hajdúként a végvárak közé szorult senkiföldjén, elnéptelenedett falvak helyén, hatalmas nádasokban, végtelen horizontú pusztákon lovasként és gyalogosként. Itt is, ott is a fegyver volt a legfontosabb szerszámuk, és minden nap kockára volt vetve az életük. Végvárak és a szabad hajdúk tanyái között állandó volt a fluktuáció, a vándorlás és cserélődés. Téli és mostohább időkben - amikor a hadjárások, csaták, portyázások is szüneteltek - szívesen húzódtak volna tömegesen a várak oltalma alá, de ilyenkor oda is kevesebb vitéz kellett. Zsoldot, élelmet, bort és nyugtalanságot is spórolt a kapitány, ha ilyenkor minimálisra apasztotta számukat. Tavasztól őszig meg a hajdúk vágytak szabad táborokba. Nyargalászni, csatázni, törökön rajta ütni, Erdélyt nyomor- gatni, falvak állatait elhajtani, töröknek, ellenséges császári vagy fejedelmi hadaknak lest vetni, egy-egy kapitány alatt hadjáratra elszegődni, főleg pedig szabadon zsákmányolni nyáron lehetett igazán. A had-, köz- és egyháztörténetből ismert módon ezt az állapotot hozta volna nyugalomra Bocskai István említett két privilégiumlevelével, és emelte volna a címeres nemesség rangjára 1605 decemberében, 1606 szeptemberében a hajdúk társadalmi állapotát, kulcsot adva másoknak is az ország és a föld népe érdekében is követendő eljáráshoz. Az említett címeresítés és nemesítés azonban - azon túl, hogy a rendek duzzogtak, panaszkodtak, szívták a fogukat, és sem a föld népe, sem a vármegyék nemessége nem akart szomszédolni ezzel a szedettvedett népséggel - egyszerre több heraldikai antinómiát, el
