Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)

Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés

___________________________________________________26j_

között rám nézve egy oly maliciózusan esett, hogy ugrásában a mellettem levő lónak a pofáját elvitte, a véres pofacsontot úgy az arcomhoz vágta, hogy alig tudtam lekaparni, de egyébként lovam is és magam is épen kerültünk ki - kivéve a ló tegnapi sebesülését - a csatából. Azonban a törzskarnál az útonálló ezredesünk, Farkas Károly - azelőtt Wolf - látva divíziójának veszélyes helyzetét, nyargoncot küldött Hollán kapitánynak, hogy vonja el az osztályt az ágyúk direkt vonalából, s félrébb állítsa fel. Megtörtént, de bár ne történt volna meg, vagy pedig párosával került volna sor az elléptetésre, s nem úgy, ahogy vezényeltetett: szakaszonként felkanyarítva. Mert így, amikor a kettőstagú vonal szakaszokra felbomlott, s mint egy szakasz mélységű tömeget alkotott, mintha erre várt volna az ellenség, egyszerre néhány ágyú csapott közénk, mikor elléptettünk onnan s visszatekintettünk az elhagyott helyre, terítve volt az elesett emberrel és lóval. Amikor ezt látta a nemes lelkű Hollán kapitány, oly őrültnek nevezhető fájdalommal tört ki, mivel ezt saját hibájának tulajdonította, hogy agyon akarta magát lőni, s csak a hozzáugró tisztek tudták kicsavarni a kezéből pisztolyát.

Említettem, hogy e hadállásban kezdetben oly szerencsésen folyt - az ágyúk számában is jelentkező hátrányunk dacára - a harc, hogy kezdtünk előbbre vonulni. De késsőbb a hadjárat elveszése e vonalon kezdett végzetszerűen megnyilatkozni, amit a szegedi lőporraktár felrobbanásának katasztrófája, valamint a mi seregünk veresége idézett elő. A muníciónk elfogyott! Görgeytől kellett volna érkeznie. De nem jött! Emiatt egyre gyérebben szóltak ágyúink, s nemcsak előrevonulásunk akadt meg, hanem az osztrák lovasság még a fahidat is meg merészelte rohanni. Ez kudarccal végződött ugyan, mivel a gyalogság s mi - a balszárnyról még idejekorán odarendelt huszárság - véres fejjel utasítottuk vissza a rohamot. De minek is erőlködtek volna, hiszen - mikor mi már odarohantunk - ágyúinkat még a tüzérek is elhagyták, s a patakparton egymásra dobálva, beszegezve hevertek, ami azt jelentette, hogy nem is lesz már szükség azokra. A mi helytállásunk - a rohanó osztrák lovasság feltartóztatására - is csak arra való volt, hogy a gyalogság menekülhessen. Ezt a célt szolgálta még az a hat, 3 fontos ágyú is, amelyhez még volt 66 töltény, s fedezésére minket küldtek át. Az út mellett haladtunk az ágyúkkal, melyek közül kettő-kettő néha megállt s lőtt, aztán a többiek mögé futottak, s addig ott stellirozott, míg az elhagyott kettő lőtt, amikor ismét előtérbe jutott, akkor ismét lőtt, és így tovább. A menekülő gyalogság helyzete iszonyú volt! Akiknek a távolabb levő és kevésbé veszélyes „Csókaerdő” volt elérhetőbb, azok oda menekültek, akiknek pedig a közelebb levő „Vadászerdő” esett útjukba, és nem vették figyelembe az úton lévő borzasztó tolongás miatt fennálló veszélyes helyzetet, azok ebbe az erdőbe igyekeztek.

A menekülő gyalogságot szomorúan szemlélve megláttam köztük egy vadászt, s felismertem benne egy Balogh nevű őrvezetőt, aki az én szakaszomból való volt. Kiáltottam neki, meghallotta, s - dacára a menekülés sürgős voltának - megállt. Ő is felismert engem: „Jaj, fővadász úr, hát él?” - „Igen Balogh, élek! Hol van a század?” - „A Kmetty brigádjában voltunk még annyian amennyien” - „Mi történt velük a klysói csata után?” - „Nem mondhatom el az egészet, mert sietek, csak annyit, hogy Gulácsy kapitány, amikor Forrón két fővadászunk kolerában meghalt, a klysónáli viselkedéséért Bartha alvadászt fővadásznak neveztette ki, s rendelte, hogy visszatértéig mindent faszoljanak reá, tegyék pénzzé, s ha visszatér, adják át neki, mert aztán Gulácsyt kinevezték a 114. honvédzászlóaljhoz őrnagynak, árván meredt nélküle a század. De Isten áldja meg fővadász úr, csakhogy láthattam!” Eltűnt a már ott levő Vadászerdőben. „Isten vezérelje Balogh!” - kiáltám utána.

Az üteg ágyú ezalatt az előbb említett módon haladt, mi meg-megálltunk mellette, így elértük a Vadászerdőt s a szegleténél levő hidat, ahonnan az országút befordul Temesvárra. E híd melletti mélységben ledobálva feküdtek már egymáson ágyúk, muníciós és egyéb szekerek. A tolongásban is utat nyitottunk a hat ágyúnak. Áthaladva a hídon letértünk az útról, mivel Temesvár osztrák kézen volt, ezért nem a városba, hanem a várágyúk elől sebes nyargalással szőlőskert által nyújtott fedezékbe mentünk, amely a Csókaerdő és a város közt terült el. A szőlőskerthez érve megállottunk, az ágyúk lemozdonyoz- tak. Itt voltak már a tábornokok is, köztük Mészáros Lázár - egyszerű, szürke, nyári blúzban, volt hadügyminiszter, lángoló hazafi, de szerencsétlen hadvezér, bár félelmet nem ismerő katona. Mészáros L. csak priccsel nyergeit lován ült, hidegvérrel távcsövezte az előrehaladt ellenséget, melynek ágyúgolyói mellette recsegtek el, vagy ott lecsapódva ugrottak tovább, anélkül, hogy csak arca is megrándult volna, rendelte, hogy az ágyúkban még megmaradt egy-egy töltényt lőjék ki az ellenségre, aztán megfordultak,