Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
262__________________________________________________________________________________ mentek előre a szőlőskertbe átvivő árkok közötti keskeny úton s az ágyúk utánuk, mi pedig követve őket. A nap leáldozott... A győzelmes osztrákok nagy bandaszóval bevonultak a várba, mely - ha ez a felmentés nem történik a Vecsey br. tábornok által intézett ostrom miatt már oly helyzetben volt, hogy harmadnap alatt kapitulált volna. Kihallott hozzánk a lármás zene, de egyszersmind hullottak a ránk lőtt ágyúgolyók egyre-másra, jól irányozva, de az árokpart által felfogva anélkül, hogy kárt tettek volna bennünk. A zeneszó és a sűrű ágyúlövések által megtisztelve haladtunk át a szőlős kerten el az ostromló magyar sereg elhagyott főtanyája mellett s beesteledve koromfekete sötétségben álltunk meg mindjárt a szőlőskerten túl; zöld tengerit vágtunk lovainknak, mi pedig lepihentünk a sötétség oltalma alatt, zavartalanul a vár lőkörében s csak hajnalban indultunk tovább Lugos felé. Fegyverletétel Országúton haladtunk. Szép meleg nap derült fel s csak déltájban láthattunk magunk mögött fénylő tarajos sisakokat, annak jeléül, hogy nem felejtkeztek meg rólunk az osztrákok; de az előttünk levő hídon is minden zavarás nélkül mehettünk át csak lépésben mindenütt s estvére Lúgoson innen, széna hiányában, egy az úttól jobbra eső nagy térés kaszálón telepedtünk le s békében virradtunk fel; lovainkat a Temesben megitattuk s magunk is kedvünkre megfürödtünk. Én azonban nem tudtam elfelejteni, amit a temesvári csatából visszavonuláskor a menekülő balogh vadászőrsvezetőtől hallottam, hogy csak 5-6-od nappal megsebesülésem után még az abauji Forrón már fővadásznak neveztetett ki Gulácsy századparancsnokom; hogy az én vadászszázadom aztán a Kmetty hadosztályba lön beosztva, ahova akart engem is a bajai térparancsnok küldeni mint honvédőrmestert!... Óh mennyire fájt ez most, hogy nem fogadtam el!... mily szerencse leendett rám nézve, hiszen akkor feltaláltam volna amit annyira óhajtottam - vadászainkat s éppen századomat s nem kellett volna a Nádor-huszárokhoz átlépnem s mint gyarló huszárközlegénynek annyi lenézést és sanyarúságot szenvednem!... de hát itt előttem lehetnek, feltalálom -e végre őket?... Mert, ha igen, mivel a nádorhuszár ezredesnél azzal a feltétellel jelentkeztem, hogyha feltalálom a vadászokat, leszek ismét - ami voltam - vadász, ami ellen az ezredes nem is tett kifogást. Ezzel a gondolattal sőt elhatározással foglalkoztam aztán egész Temesvártól vonulásunkban - mindig, hogyha feltalálom őket, visszamegyek a vadászokhoz. Még aznap aztán bementünk Lúgosra, a városon át s ennek keleti részén a város és a szőlőhegyek közt jókora sík téren, mindjárt a városon kívül lágeroztunk le. Másnap kenyeret és még húst (?!!) is faszoltunk. A mi bográcsunkban, minthogy a pörkölt hús készítést a szabadkai és nagykanizsai legényektől jól megtanultam, én fogtam itt ennek készítéséhez. E pörkölthús már majdnem készen is volt, s étvágyamat csiklandozta... amikor lovakat kellett itatni, amire engem is rendeltek; mint hogy pedig közelünkben nem volt kút és vályú: egyikünknek másikunknak néhány lovat összefűzve, csak úgy szőrén ülve be kellett a városba vinnünk s ott itatnunk meg. Ezt végezve, kifelé menve találkoztam szintén kifelé menő két markotányosnéval az én vadászszázadomtól... rám ismertek, ők szólítottak meg s nagy örömmel hálálkodtak a „fővadász úrnak”. Kérdeztem tőlük, hová mennek? „Amott a nagy körtefa alatt álló két vadász muníciós szekeréhez” s minthogy már a városból kiértünk, megmutatták a nagy körtefát s megmondták a két vadász nevét akik ott felügyeltek... „jöjjön el hozzánk fővadász úr, ott van azon módon bornyúja, puskája”. Én nem szóltam semmit köszönve nekik a lovakkal eltértem balra ők pedig mentek jobbra. Felkelt bennem a jóleső öröm!... visszamehetek hát a vadászokhoz, akik mindig várnak rám. A huszárokhoz érve keserűen tapasztaltam itt az önző alávalóságot, hogy ami pörköltöt én készítettem - az én huszárpajtásaim megették mind az utolsó falatig nekem semmit sem hagyva és ezen kifejezett méltatlankodásomban a durva zászlótartó még nekem jött részegen, piszkolt, a szokott gúnynévvel illetett (t....s S...U), istenemet káromolva, kezeit is kinyújtotta, hogy bántalmazzon... én megvető hangulatban távolítani akarván, mondám neki: „hagyjon el részeg disznó, nekem nincs közöm vele, menjen a helyére a zászló alá!”... a részeg ember azonban megfogott, hogy ütlegeljen: én pedig visszataszítottam