Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)

Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés

250

tartották, hogy amíg lehet visszavonuljanak. Amit meg is tettek. Magamra hagytak hát engem is. Én, bár a muszka lovasok még a hídon csoportosultak, amikor elhagytam a helyemet, beleereszkedtem a szakadékba, átmásztam rajta, s elmentem a muszkák előtt az úton a szintén nem messze álló vadászokhoz, ahol B. Kiss Imre főhadnaggyal a 4. szakasz állott. Amikor legelsőként odaértem az első szakaszból, akkor örömdiadallal fogadtak. Beke Miska alvadásztársam szemügyre véve mondá: „Te Bartha, te vér- zel! Sebet kaptál?!” - „Úgy hiszem” - válaszoltam, de most már volt időm meg is érezni minden sebemet. Ekkor lecsatolták a patrontáska és szuronytartó derékszíjamat, kigombolták a köpönyegemet, atillámat, mellényemet, s az összegyűlt alvadt vér darabokban hullott a földre. Sőt feltűnt az is, hogy az oldalamnak jött golyó, a mellényem bal zsebében lévő órámat találta el, amelyet Mezőkövesden mint futár nyertem, ez gátolta meg, hogy a lövés nem lett halálos, mert az óra kitérítette irányából, ezért így nemi ért nemesebb részt. Feltűnt még az is, hogy a muszka tiszt strucca folytásosan volt töltve, s a fojtás is a közelség miatt égve hatolt át ruhámon a testemhez, leégette ingem jókora darabját, és a tüzet ráomló vérem oltotta el.

A főhadnagy látva sebesülésem súlyos voltát szólította Hozdovics I. vadászt, hogy vegye át fegyveremet s kísérjen el a dombra, amely a táborunkkal szemben állott. (Hozdovics egy Sáros megyei görög katolikus pap fia volt Eperjesen, s mint tanuló az én közvetítésemmel állott be vadásznak, engem - talán ezért is - nagy ragaszkodással szeretett, de rokonszenves voltáért én is szerettem.) Itt már várták az orvosok és markotányosnők az érkező sebesülteket a bekötözés végett. Én azonban nem érezve magam még végelgyengülésben, ezért nem akartam menni. „Hiszen visszafordulnak még azok, s szükség lesz reám is” - mondám. A főhadnagy azonban okosabb és tapasztaltabb lévén mint én, szigorúan mondá: „Csak menjen addig míg mehet, mert a vérvesztés miatt az elgyengülés beáll!” Mentem tehát még önerőmből, de nemsokára valóban beállt a gyengülés, s csak Hozdovicsra támaszkodva haladhattam.

Ily állapotban, de még mindig ébren találkoztam Lázár V. brigadérossal, aki az úton állt a beregi lovasokkal, mellette Bulyáki Elek a nyargonca, aki meglátva fájdalmasan felkiáltott: „Az unokatestvérem!” S Juhász Józsi szintén felkiáltott: „A barátom!” Ezzel a szomorú megjegyzéssel fogadtak. Lázár V. kérdező: „Megsebesültél fiam?” - „Meg!” - válaszoltam, de már fátyolozott a hangom. „No csak menjetek, amott vannak az orvosok!” Mentünk hát, amint lehetett. Mikor a két ágyúhoz értünk, a szerető jó barátok - Batz és Frencel - szintén sírva mondták a tűzmesternek: „íme csakugyan! De csakhogy még egyszer láthatunk!” És én ezt még mind hallottam, de mikor a közellevő dombra felmentünk, ösz- szeroskadtam. Még ekkor is hallottam egy kereső fájdalmas kérdést: „Hol van Bartha?” Gulácsy századparancsnoké volt. Búcsúzó és hálás tekintetet vetettem rá, de szólni már nem tudtam. O elvágtatott ismeretes sárga lován: „Ali” - felsóhajtással, s én önkívületbe estem.

Sebesülés - hadikórház (Eperjes, Kassa, Gödöllő, Kalocsa, Baja)

Hogy miként kötöztek be s helyeztek el egy tót szekéren, arról már nem tudok semmit. Voltaképpen nem is eszméltem fel, de azért letargiámban gyakran hallottam egy-egy mérges káromkodással fűszerezett felkiáltást: „po malo...po malo...az is ...det!” Ezt Hozdrovics intézte a fuvaros tóthoz, ha sebesen hajtott és a szekérben hosszan fekvő sebesült barátja a szekér rázása miatt nyöszörgött. Csak Deméte faluban, ahol egy ódon várkastély volt az út mellett, jöttem annyira magamhoz, hogy ébredezve kérdeztem Hozdrovicsot: „Hol vagyunk?” Ő a helyet megnevezte, s én kértem, hogy vegyenek ki a szekérből. Kivettek a szekér oldalán át, s lefektettek a várkastély árnyékos faltövébe, de pár perc múlva már kértem: „Fektessetek vissza!” Visszafektettek, de én ismét nem aludtam, hanem tetszálomba süllyedtem. Egy idő múlva éreztem, mintha jótékony melegség járna át, s feleszméltem. Több ember zaját, beszédét hallottam a szekér körül. Kérdeztem: „Hol vagyunk?” Hozdrovics mondá: „Nézz fel! Megismered-e a helyet, hogy hol vagyunk?” Erőlködtem, hogy fel tudjak nézni, de a szekér kasos oldala gátolta a körbe való látást. Kértem: „Vegyetek ki!” Megtették. „Mondd meg hát, hol vagyunk?” Én, minthogy minden sebem a bal oldalamon volt, ezért igyekeztem megállni a szekérhez támaszkodva a jobb oldalamon, s amikor így szétnéztem, akkor a hegy ormán levő várromról megismerve a helyet mondám: „Kapivár!” Ők igenelték s örültek, mert jó jelnek vették, hogy tudom magamat tájékozni. Igen tudtam, de még azt is megkérdeztem, hogy mi melegített fel engem, amitől így magamhoz jöttem? Mondák: „Bort töltöttünk beléd!” Én hálás lévén e jótékony nedv iránt megkérdeztem: „Van-e még borotok?” - „Van!” - mondák, s egy élelmezési tiszt a pincetokjából elővett egy tele butéliát, felnyitva sérületlen jobb kezembe adta, én önerőmből meghúztam majdnem félig. Jól esett, ami megint örömre hangolta őket. Aztán kérdezgettek: