Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)

Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés

____________________________________________________________________251

„Nem ismersz-e közülünk valakit?” Én éppen a kérdezőre nézve mondám: „Hogyne! Te Szentpéteri Sándor vagy!” - „Igen az vagyok! Emlékszel-e még, hogy tavaly Sárospatakon, mikor még városi segédtanító voltál, sokat vadásztunk a réten kacsára, libára, kócsagra?” - „Igen emlékszem! Boldog idők voltak azok!” Hát ennek az én sárospataki diáktársamnak - aki a Hidasnémeti református pap fia volt, és igen viális iskolai cimbora s gerilla - jött az az ötlete, hogy mikor az engem szállító szekérbe benézett, engem felismert - talán mert éppen borozásban is voltak, készenlétben várakoztak, mivel már értesültek a Lófalun túl álló csetepatéról -, azt ajánlotta Hozdovicsnak: „Töltsünk belé bort, hátha magához jön!” így lön az én felébresztésem! Amikor már a fáradtság és a bor hatása is érezhetővé vált, akkor érzékeny búcsú kíséretében kértem, hogy fektessenek vissza a szekérbe. Visszafektettek, s én ismét tetszálomba süllyedtem. Nem is ébredtem fel előbb, mint mikor Eperjesen a város keleti részén fekvő kórházhoz megérkezve levettek a szekérről, bevittek s ágyba fektettek.

Szentpéteri Sándorral azután soha többé az életben nem találkoztam. Hozdovics átadva engem bevégezte megbízatását s eltávozott. Vele később találkoztam 49 év múlva, de ezt életem akkori folyamának elbeszélésére hagyom.

Amikor a kórházba bevittek, már estve volt, és semmi kedvem nem volt a körültekintésre. Az azután történő mozgolódásokból s egy-egy jajszóból azonban még az én lelkiállapotomban is fel lehetett ismernem, hogy sebesülteket hoznak és helyeznek el - az én bajtársaimat egymásután -. Én a jelentkező sebláz miatt némi deliriumban voltam, ezért már nem szólhattam, sem a sebesültekkel, sem kísérőikkel, s így nem is tudhattam meg az ütközés kimenetelét. Az orvos adott valami lázcsillapító szert, hatott is, mert lázam reggelre már elmúlt, s én tisztán láthattam körbe, amennyire fekvő helyzetemből lehetet. Felkelnem azonban - még ha tudtam volna is - tiltva volt. Megláttam így is, hogy a szoba - melyben este még csak mint legelsőként behozott, magam voltam - másik oldalán végig van rakva a végével a falnak állított ágyakkal. Ezekben fekszenek a sebesült vadászok az én szakaszomból, de ott van Ernei Simon bácsi is, és ki így, ki úgy hangoztatja a fájdalom érzését. Én hozzájuk képest majdnem mint sérü- letlen viselkedtem. Megfordultak sebesülteket kisérő vadászok is, s én kuriózus lévén, igyekeztem megtudni az ütközés kimenetelét. Megtudtam tőlük, hogy csak az én első szakaszomból sebesültek meg súlyosan 18-an, könnyen - csak egy-egy szúrást kapva - ketten. Halász B. hiányzott. O, aki osztrák katonából lett őrvezető, és velem elől ment, valamint Lovászi a tiszteletbeli fővadász, s egy Habi nevű közvadász halt meg ott a helyszínen. Szalay /. első alhadnagy azonban a szúrás, vágás és lövés következtében nagyon tönkrement, mivel nemcsak mindkét lábát lőtték át, hanem amikor leesett, és a kezében levő bakapuskával próbált védekezni, akkor mindkét kezéről az ujjakat nagyobb részt levágták, majd a karját s nyakát is karddal vágdosták, mellébe és több helyre pikát szúrtak. így mutatták meg rajta - a védtelenen - a kegyetlenkedni képes muszkák az embertelen brutalitásukat! Mennyi halhatott meg aztán sebeiben, azt nem tudom, de az eperjesi kórházban a rövid tartamú tartózkodásunk ideje alatt nem halt meg senki, vagy ha igen, akkor azt előttünk elhallgatták. A muszkákból - mint mondták - 72 halt meg már a csatatéren. S mennyi lehetett a sebesült?

Szalayt nem azon az osztályon ápolták, amelyben minket, hanem az eperjesi úrnők vették pártfogásuk alá, minthogy sem ülni, sem feküdni, vagy állni nem volt képes. Két kórházi ápoló-legény a levegőben tartotta, amíg végre nagy kínok közt ugyan, de mégis valamennyire felehetett. Életben maradt - amint hallottam - csonkán, bénán ugyan, de élt egészségben. Gyalogkocsin vitette magát ahová - fiatal vérétől késztetve - menni akart. Amint egy a sárospataki iskolába járt gomba-bényei legátus elmondta azt, hogy amikor az 1850-diki karácsonyi legációjában találkozott vele, akkor a meglevő két ujjával már ügyesen kártyázott is. Ekkor én Pesttől nem messze, Gyomron voltam legátus! Ha - mivel lehetett volna - én választottam volna Gomba-Bényét, akkor nekem lett volna szerencsém vele találkozni! Minő találkozás lett volna az! De hát a sors intéző gondviselés nem adta meg! S így csak örülhettem annak, hogy életben maradt, s kedélyét nem rontotta meg a csonka-bénaság. Sőt nem átkozza testi tönkremenését, hanem épen maradt ifjú lelkében örül a megmaradt életének. A kedvező anyagi és társadalmi helyzete által megengedve, sőt hívogatva élvezi azt, amit lehet. 1898-ban Debrecenben éltem mint nyugalomba vonult lelkész és honvédegyleti főjegyző, s mint képviselő mentem a budapesti Országos Központi Honvédgyűlésre. A Margit-szigetet megtekintettük. Itt láttam a sétaúton egy gyalogkocsiban egy már őszült, de egyébként rózsás arcú derék embert ülni, mellette elhaladva köszöntünk neki, nyájasan fogadta köszöntésünket. Nekem oly ismerősnek tűnt az arca, de miután már a hajóra kellett sietnünk, nem jutott eszembe, hogy megkérdezzem a nevét a körzetétől, csak azután töprengtem el rajta, hogy nem Szalay volt-e a látott férfi. A hajóról már vissza nem fordúlhattam, de a következő hajóval visszatértem a szi-