Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
249 volt - helyes irányzással amint ennek a tett helyén meglepő bizonyítékát is adtam. Az általam megtett 4-5 lövés után puskám most nem sült be! Hiába eresztettem egy egész nyomás lőport a serpenyőbe, csak lobbant, de nem gyújtott be a csőbe. Ebben a helyzetben a velem előjött Máté őrvezetőtől - aki mint alacsony ember a második sorban állott, s a minden szakaszban alkalmazott két-két angol-struccosok egyike volt, amely angol struccokra szurony nem is járt ugyan, de oly finom snelleres fegyverek voltak, s agyukon még a jobb hüvelykujj elhelyezésére is megfelelő mélyedéssel, hogy célba még biztosabban lehetett velük találni, mint a mi altiszti struccainkkal - azt kértem, de egyben utsítottam is, hogy menjen hátra, nézze meg miért nem sül be az én puskám, szúrja be a gyújtólyukat, porozza fel, aztán jöjjön vissza, de a legény az addig mutatkozó győzelemben elbizakodva nem adta át fegyverét. Én lőni tovább nem tudtam, csak a szakasz biztatására fordíthattam gondomat ezzel a szóval: „Csak rajta fiúk!” Nem is gondoltam meg hirtelen, hogy a „rajta” nálunk a rohamnak a vezényszava, s csak akkor vettem észre végzetes tévedésemet, mikor az én „rajtámra” a legények lövése elnémult, mert szuronyukat feltűzték, s a lovasságra rohantak. Hiába kiabáltam tovább: „Csak töltsétek, lőjetek!” Késő volt. A lövések megszűntével a lovasság rögtön ránk rohant. Elgázolni, szétszórni minket, csak egy perc műve lett! Én a kocsma végfalának vetettem hátamat, e helyzetben még szerencsém volt, hogy hátamat a fal, bal felől pedig egy kerekes kút fedezett, ezért csak jobbról és elölről voltam a lovasság által támadható. De ez aztán elég is volt! A mi szakaszunk Szalay első hadnaggyal csak 31 emberből állott, így a muszka lovasságból hát jutott rám elég - 15-20 pikás -, amennyi fért. Persze a szabolcsi lovasoknak - veszélyünket látva - a muszka lovasságot meg kellett volna rohanniuk, de nem tették, ezért körülöttünk ki-ki magára maradt s védekezett, ahogy tudott. Annyit én is megtehettem, hogy mielőtt körülfoghattak volna, szuronyomat feltűztem, s a gyalogosnak a pikák ellen való védelmi módjához folyamodtam. Puskámat agyával felfelé, szuronyával lefelé fordítva jobbra-balra mozgattam, s ezzel a felém tett pikaszúrásokat útjukból kivertem annyira, hogy csak a mellembe kaptam egy és - egy lesiklott pikától - a bal térdfoglalásomba szintén egy nem halálos szúrást. Lélekjelenlétem a helyén volt! Átláttam, hogy ez így nem tarthat sokáig s vesznem kell, mert a szabolcsiak mégsem kockáztatták meg a rohamot a kiszabadításunkra. Századunk hátralévő három szakasza pedig nem jött egyenesen az országúton a muszka lovasságra, hanem - amit még én ekkor nem is tudhattam - helyesen az úttól jobbra vonuló hegysorra küldte ki B. Kiss Imre főhadnagy Herglotz második alhadnaggyal csatárláncban, s ezért nem láthattam érkezésüket. Én tehát a végsőt kíséreltem meg. Egy félkörös fordulással leszeltem az előttem álló lovak orrát, s sikerült azokat annyira meghőköltetnem, hogy hézag támadt köztük, amelyen jobbra-balra szúrva kiugrottam. A kocsma istállója és a hegyi szakadék között - amelyen az a statuás híd volt az úton - levő keskeny, mintegy két, vagy két és félláb széles helyre vetettem be magam, ahová csak egy lovas jöhetett reám, annak vágószuronyommal pedig megfelelhettem volna. (Ezen kiugrásomban a fejem jobb oldalára kaptam egy pikagombtól való ütést, de amelyet a kalapomban felül és középen körülmenő drót meggyengített annyira, hogy vérző zúzást ugyan okozott, de csonttörést nem.) Itt a támadást nem is kísérelték meg, hanem átmentek a hídon, velem szemben - a túlparton - állva néztünk egymással farkasszemet. Egyik se szállott le, hogy megpróbáljon pikával leszúrni, amely sikerülhetett volna, ha piká- juk nyele hosszabb, mint az én puskám szuronyostul. A pika gyalog két kézre fogva biztosabban kezelhető, mint lovon. Át sem ugrathattak azonban, mert a szakadék és istálló közt lévő földszalag oly keskeny volt, hogy az átugró ló nem állhatott volna meg a hátulsó lábával s farával, s a nem széles, de jó mély szakadékba esett volna. Volt hát annyi időm, hogy a lövést ismét megkísérelhettem. Beleeresztettem a serpenyőbe egy nyomás lőport, irányoztam, lobbant, de nem sült el, tehetetlenül álltam én is ők is. De nekik segítségükre jött egy tiszt háti struccal, ennek helyt adtak a pikások, ő rám fogta fegyverét. Először a fejemnek irányzott, s én beláttam csövébe, de szerencsére ennél a fogásnál nem lőtt, ami pedig biztos találat lett volna. Nem lőtt pedig azért, mert én - hogy irányzata biztosságát elveszítse - jobbra balra, le s fel hajladoztam, a fejem meglövésének biztosságát a kakastoll forgóm lobogása is gátolta. Mellemre vetette hát a célt, de itt is a hajladozás miatt nem vált biztosságára. Lőtt azonban mégis, ahogy lehetett, s keresztüllőtte a balkaromat, de csonttörés nélkül. Aztán töltött ismét: de ez a lövése sem volt halálos, baloldalamon anélkül ment keresztül a golyója, hogy elestem volna. Én is megkíséreltem ismét a lövést, de az előbbi fiaskóval, s hasztalan kísérletezéseimért muszkáim még ki is nevettek. Szörnyű volt a tehetetlenségem! Meg kell mondanom, hogy a szúrásokat, lövéseket alig éreztem. Sokkal inkább el voltam foglalva, mint hogy ráértem volna fájdalmat érezni, vagy kapott sebeimmel még csak törődni is. Ez a kedélyesség, amint a muszkák tehetetlenségemet szemlélték, ha tovább tart, akkor a tiszt lövéseivel keresztülmehetett volna rajtam, s végre így megkapom a kegyelemlövést. De megszólaltak végre a dombról vadász-csatárláncunk lövései, s látva a muszkák, hogy túl vannak szárnyalva, idejénvalónak
