Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)

Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés

248- belém döfte ezt a pikát a kutya muszka, de én megfizettem neki érte nem támad az fel többé Muszkaorzságban sem, hanem az a gyáva a sebemben hagyta a pikáját, s mikor én is lefordultam a lóról, ráestem a pikára úgy tört ketté a nyele, de addig kifeszítette s még erősebbé tette a sebemet. Látjátok magamhoz jöttem, az ő lovára ültettek fel, s hozom a pikát is.”

Tovább érve - a kocsmán innen mintegy hatvan lépéssel - az út másik oldalán álltak a szabolcsi lovasok Andrássy kapitányunkkal, akik arccal fordultak a kocsmánál és szállás végénél rendezkedő muszka lovasok felé. Amikor Andrássy engem meglátott a két vadásszal, megkönnyebbülve mondá embereinek: „Na itt vannak a vadászok!” S hozzám: „No vadász előre!” Az előttük lévő hegyi szakadékban álló statuás hídon túl én láttam a beláthatatlan muszka lovasságot, és azt, hogy hármunknak felvenni a csatát ezekkel, az mégis csak nevetséges lenne. Mondám a kapitánynak: „várjuk be a mindjárt ideérkező 1-ső szakaszt!” Ő azonban sürgetett: „Csak előre! Hadd lássák, hogy a gyalogság megérkezett!” A csaknem középen lévő hídon túlra előrementem két vadászommal - a mi lovasaink és a muszka lovasok közt- a muszkákhoz legfeljebb 20-25 lépés közelségbe, s ekkor közel egymás után holtan fekve találtunk már három muszkát. Mind a három altisztnek látszott - a gallérdíszítésükből leolvasva amiből egy tekintetre megítélhettük, hogy a mi lovasaink harcolva vonultak vissza azon állásba, melybe most vannak, mégpedig a muszkákra megfélemlítő hatással. Ennek lehetett tulajdonítani, hogy a magyarokat nem tudták, vagy nem is akarták tovább hátráltatni, hanem maguk vonultak vissza abba az előnyös állásba, melyben most voltak - az állás és kocsmaház által oldaltámadás ellen védett helyzetben -, vagy talán cselvetésből, hogy megrakva az állást legénységgel, akkor ezek, ha a magyarok előrenyomulnak, a másik kapun kimenve a hátukba kerülnek, és két tűz közé szorítva teszik tönkre őket! így állottak egymással szemben a mieink és a muszkák. A hídon át a muszkák közelében foglaltunk állást, kiadtam a parancsot két vadászomnak: „Lőjetek, de csak a tömegbe, azt a ragyogó tisztet hagyjátok meg nekem! Az az enyém!” Megvártam az első lövésüket. Jól céloztak! Egy muszka lefordult a lováról halálosan eltalálták, a másiknak jobb karja lövetett keresztül, amire abból lehetett következtetnem, hogy pikáját elejtette, s tolakodott hátra az első sorok mögé. „Csak töltsétek s lőjetek folyamatosan!” - mondám, magam pedig a vezető tisztet vettem célba. Biztos lövést akartam tenni, ezért tehát felülről lefelé vettem a struccomat, s mikor szíve irányába volt puskám csöve, akkor lőttem, s oly jól találtam, hogy a tiszt lováról lefordult. Többé a lábát se rázta, és a muszkák között ez oly zavarodást okozott, hogy egyre-másra tolakodtak hátra, de a hátul levő sorok nem látva az elsők visszatolakodásának az okát, állottak s fenntartották a tolakodókat. A mi lovasaink pedig látva a lövések kedvező hatását: „Éljenek a vadászok!” - kiáltással vonultak utánunk. Ezalatt, a mi löv éseink hatásától is sürgetve, az egész szakaszunk futva beérkezett, és rögtön sorakozva átfogta az országutat. Szalay hadnagy, aki közvadász-köpönyeget vett fel, s bakafegyverrel ellátva nem látszott tisztnek, nem is vezényelt tovább, hanem azzal a kijelentéssel, hogy közkatonaként akar harcolni, átadta a vezényletet nekem. Ez a vezénylet egyébként nagyon kevésből állott: „Lőjetek, töltsétek és lőjetek folyton, de egyszerre ne lőjetek mind, hanem folytonos lövéssel tartsátok őket”- tudva azt, hogy a muszka lovasság, ha a lövésben szünet nem áll be, nem fog előre, hanem inkább hátranyomulni. Minthogy én a helyemre állottam a balszárnyon, amely felől az állás volt, ennek felénk levő kapuján egy deszka hiányzván, ezen a hézagon át az állásba betekinthettem, s onnan fegyvercsillogást láttam. Rögtön átvillant az agyamon, hogy itt az a csel készül, hogy ha mi még előrébb haladunk, adandó jelre ők kirohannak ezen a kapun, s minket közrefogva elgázolnak. A résen belőttem az állásba, s a lövés jól találhatott, mert a túlsó kapun tolakodtak ki a muszka lovasok az állásból, ezért mi megmene- kedtünk a körülfogatás veszélyétől! Még pár lövést tettünk a tömegbe. Képzelhető mily eredménnyel! Győzteseknek tarthattuk magunkat, hiszen mindjárt a három szakasz beértével erősítést is kaptunk. S aztán!?...

Egy váratlan kalamitás következett. Az én rendes struccom szerszáma az előző nap meghibásodott, úgyhogy az osztály puskamívesének kellett odaadnom megcsinálás végett, s míg ő helyrehozta, addig a rezerv fegyverekből kellett felvennem egyet. Mivel a hatalmas és borotvaéles vágószuronyomat nagyrabecsültem, ezért olyat kellett választanom, amelyre ez a szurony alkalmas, de csak kovás strucc akadt, amely azonban annyira kilövetlen volt, és a gyújtólyuka is oly szűknek látszott, hogy komiszlőporral nem is porozta fel magát, pedig kovája és acélja kitűnően jó volt annyira, hogy gazdagon szórta a szikrákat. A serpenyőbe próbára betett port pedig kívánság szerint lobbantotta. Én tehát ezt választottam. Hiszen mi nem kész komiszlöltényt használtunk, hanem a lőporos szaruból egy-egy nyomással adott finom lőport eresztettünk a csőbe, s aztán golyót faggyúzott flasztert téve a csőbe elébe, vertük le a lőporra külön szuronyunk mellett állö fogantyús töltő vesszővel Késedelmes puskatöltési mód volt ez bizony, s a kívánatos gyors tüzelésre nem való. A lövés azonban, ha gyors nem is, de biztosnak biztos