Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)

Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés

____________________________________________________________________247

tottuk, megittuk rá a kitűnő hegyaljai messzely bort, s valami időtöltés után néztünk. Persze az evés- ivást lehetett volna folytatni a tábori piacon, de a végzett jó étkezés után ez felesleges lett volna. Máskor is csak délután, amikor a rendes étkezésből már ejtődtünk s gyakorlatból vagy szolgálatból hazajöttünk, szoktuk ezt a piaci mulatozást tenni. Mi alvadásztársak elmentünk a beregi lovasokhoz, ahol egy unoka- testvérem Bulyáki Elek és egy másik sárospataki iskolatársam Juhász József volt. (Juhász, aki géberjéni papként ezelőtt három évvel, Bulyáki pedig régebben mint nyugdíjba tért tanító halt meg.) Lázár Vilmos dandárnok nyargoncaként is volt alkalmazva Bulyáki. Egy gyalogsági dobot kerítettünk kártyaasztalnak, a huszárnyergek pedig ülőhelyül szolgáltak, s hozzáfogtunk a kártyázáshoz. Én - aki nem is voltam soha a szerencsének valami kedvence, de nem is voltam professzionátus kártyás - csakhamar elvesztettem az ötnapi lehnung felét, az egy pengőforintot. A meglevő másik forintból folytattam volna a mulatságot, de egy alvadásztársam - Rád Imre, aki lengyel fiú volt, vagyis egy magyar származású Máriássy-ezredbeli bakakapitánynak és egy lengyel anyának Lengyelországban született s lengyel nevelést kapott fia, aki csak két hónappal ezelőtt szökött ki Lengyelországból a magyar forradalom hírére a Nagyváradon lakó gazdag nagyapjához, Rád Jánoshoz, s onnan állott be hozzánk Nagyváradon az ezredalakításkor kevés magyar nyelvtudással akkor, de most már folyékonyan beszélt magyarul, csakhogy nagyon érezhető lengyel ejtéssel - már elvesztette mind a két forintját, s egészen megkönnyebbülve felállott, nyújtózott Bártfa felé fordulva, elkiáltotta magát: „Aha-moszkó!” Felugráltunk mind, s láttuk a versenyfutást. Két szabolcsi szabadcsapatbeli lovas futott őrült sebességgel, utána két pikás muszka lovas szintúgy, de be nem érhették a mi lovasainkat. Az üldözéssel azonban nem hagytak fel, míg meg nem látták az út két oldalán felállított két ágyúnkat, amikor ezeket meglátták, visszafordultak. A két szabolcsi is leadta az Andrássy kapitányuktól küldött hírt: „Hamar segítséget! Gyalogságot a tüzéreknek!" Majd rögtön visszafordultak, s kergették a két muszkasipkást azon az úton, amelyen ezek őket vissza. Egy tüzér altiszt jött is a segélyt sürgető üzenettel, de akkor mi már - Rád "alia-moszkó" kiáltására - azonnal rohantunk a brigadéroshoz, aki megértve a helyzetet rögtön alarmíroztatta a tábort, s ki-ki fegyverét kapva sorakozott. Úgyhogy alig öt perc alatt az egész tábor készenlétben állott.

Lázár brigadéros - a segélysürgetést véve - parancsot adott a Zrínyi-zászlóaljnak, hogy vonuljon a bártfai szoros torka felé, ahol a veszély lehet, mert ott voltak vagy még vannak is a szabolcsiak őrségen. Minthogy a mi századunk állott a legszélén és legközelebb az úthoz, mellettünk állottak a brigadé- rosok és a főtisztek, s mi hallottuk a Zrínyi-zászlóaljnak szóló parancsot, s mivel - mint lövészek - magunkat tartottunk erre legmegfelelőbbnek, ezért egészen zokon vettük a mellőzést, s kiáltottunk: „Innen előttünk, vadászok elől, senki sem megy az ellenség elébe!” Lázár hallva a bizakodó felkiáltást visszavonta a Zrínyi-zászlóaljnak adott rendeletét azzal, hogy: ,.Menjen hát a 2. vadászszázad maga!” Éljen kiáltással megindultunk, de sorrendben csak addig, míg az útra kijutottunk, aztán Békési Kiss Imre - Sípos eltétele után jött főhadnagyunk - rendelte Szalay József alhadnagynak azt, hogy menjen az első szakasszal - melynél én voltam az első számú alvadász - mint avantgárd sebesebben előre, s ő jön a többi három szakasszal utánunk.

Az első szakasz tehát megindult futó sebességgel, hogy az avantgárd és a századtest közt a szükséges distanciát elérhesse. Én, amikor az út mellett stellirozott ágyúnál haladtunk, melynek egyikénél Batz s a másikánál Frenczel tüzérkáplárok álltak, akik ismerős jó barátaim voltak, akkor azt a búcsúszót kiáltottam hozzájuk: „Szervusz Batz, Frenczel! Isten áldjon! Nem láttok többé sohasem!” (Batz debreceni, Frencel sárospataki diák volt.)

Az előttünk lévő cél, ami a szoros torkában lévő klysoi kocsma volt, s ez a tábortól - kiindulásunk helyétől - a mai mérték szerint lehetett vagy három kilométer. Ezt az utat futva bevágni sok lett volna, tehát miután 300-400 lépés distanciát beértük, Szalay hadnagy - hogy a szakasz ki ne merüljön - haladásunkat rendes lépéssé változtatta, amikor a mély és szűk völgyben fekvő Klyso község felett haladtunk. Nekem pedig azt rendelte, hogy két legénnyel menjek el vagy pár száz lépéssel előbbre a szakasz avantgárd megfigyelőiéként ennek a helyzetnek. Én az első tagot, melyben éppen két őrvezető - Halász Bálint régi osztrák katona és Veres János - volt, akiket én kiléptettem, s a vett rendelet szerint a kijelölt távolság megcsinálása végett sebes lépéssel igyekeztem előre.

Az út kanyarodásáig, ahonnan a kocsma épületei már beláthatókká váltak, de semmi egyéb megjegyezni való nem volt. Talán csak annyi, hogy velünk szembejött egy szép muszka risztungos lovon Ernei Simon „bácsi” - így neveztünk egy Levelekre való régi Zvaran-huszárból lett, lelógó bajuszú, vén lovast - jött, akinek jobb mellén tátongó seb volt, amit egy pika szúrás okozott, s kezében tartott egy kettétört nyelű pikát. Látszott a seb fájdalmas hatása arcán, de ült a lovon - ily körülmények között is - a lehető legbiztosabban. „Simon bácsi - kérdem én - megsebesült?” - „Meg ecsém, - rámutat mellsebére